Minden olyan plusz információ, ami kimaradt az eredeti regényekből történetvezetés céljából vagy csak nem volt indokolt beleírni. Néhány képet is hozok a hatvanas évek Magyarországáról és szovjet Oroszországáról.
A regények előzetes ismerete nélkül...
Amikor elkezdtem írni A határvonalon túlt, biztos voltam benne, hogy szeretnék LMBTQ+ karaktereket megjeleníteni a történetben, mert bár manapság egyre több és több könyv jelenik meg a témában, a történelmi regényekben kevésbé kapnak képviseletet (vagy én vagyok lemaradva róla, könnyen lehet). Pedig nem újkeletű dolog ez a mozgalom. Mivel magam is a szivárvány alatt születtem, fontosnak tartottam, hogy igenis legyen szó arról, mivel kellett szembesülniük az LMBTQ+ személyeknek a Szovjetunióban - még ha tudtam is, hogy nagy fába vágom a fejszém.
Az örök határsértő Borija is queer karakter, most viszont elsősorban Averkijt és Alekszandrot veszem elő.
Bevallom, Alekszandrot egészen máshogy álmodtam meg, mint amilyen lett. Úgy terveztem, hogy lesz neki egy kis felesége otthon, a falujában, A határvonalon túl után hazamegy, aztán éli vígan az életét. Majd betoppant Averkij a nyolcadik fejezetben, és egy kicsit megváltozott az elképzelésem, mert szinte azonnal elkezdtem shippelni őket. Alekszandr és Averkij kötekedtek egymással, kipattantak a szikrák, és én arra gondoltam, hm, milyen aranyosak lehetnének ezek ketten együtt.
A következő gondolatom pedig az volt, hogy miért is ne lehetnének ők együtt? Így született meg ez a szerelemgyerek, a Becenevek.
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Sajnos azonban a Szovjetunió legkevésbé sem volt LMBTQ+ barát.
A huszadik század elején egyre többet foglalkoztak az azonos neműek szerelmét érintő korlátozásokkal, és az 1905-ös forradalom után történt némi enyhülés is. A cenzúra engedélyezte, hogy a sajtóban pozitívan nyilatkozhassanak az LMBTQ+ jogokról, illetve megjelenhetett azonos nemű szerelemről szóló irodalom is.
Az Orosz Birodalom bukásával és a bolsevikok hatalomra kerülésével azonban minden kezdeti törekvés semmissé lett. A világháború, aztán a polgárháború és az összeomló gazdaság, a földosztás kérdése hosszú időre a háttérbe szorította a témát. Lenin halála után pedig egy még tragikusabb időszak következett: a sztálinista hatalom könyörtelenül megbüntetett mindenkit, aki nem felelt meg a normának. Akiről kiderült, hogy homoszexuális viszonyt folytat valakivel, transznemű vagy bármilyen módon kapcsolódik az LMBTQ+ mozgalomhoz, azt a nép ellenségének nyilvánították, és átnevelési céllal munkatáborba küldték.
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Ez Sztálin halálát és a személyi kultusz felszámolását követően sem változott. Az ötvenes években Nyikiforov és Sztyepicsev jogászok megpróbáltak fellépni az arra vonatkozó törvény ellen, ami az azonos neműek közötti kapcsolatot bűnténynek bélyegzi, ám a kezdeményezés elutasításba ütközött. (Merész húzás volt amúgy Nyikiforovtól és Sztyepicsevtől, hogy egyáltalán megemlíteni merték a dolgot, nemhogy még törvényváltoztatást is javasoljanak 1959-ben!) A hatvanas években disszertáció jelent meg Pavel Oszipov tollából, ami szintén felveti, hogy a homoszexualitást nem bűntényként kellene kezelni - hanem betegségként. Oszipov azt fogalmazta meg, hogy a homoszexualitás egy elmebaj, ami veszélyeztette a szocialista értékrendet, de az átnevelő táborok helyett orvosi kezelést ajánlott. Úgy hitte, hogy ezeket az embereket nem megbüntetni kell, hanem integrálni a társadalomba.
Szóval ha valakinek nem volt olyan ismeretségi köre, mint Averkijnek, akit az édesapja, a nagyapja és Ivan is babusgatott, könnyen Szibériában vagy egy elmegyógyintézetben találhatta magát. Míg Averkijt megóvták valamennyire a valóságtól (persze, ő is megélte a maga traumáját, ahogy felfedezte önmagát és a szexualitását), addig Alekszandr, aki az életéből közel huszonhárom évet leélt Sztálin diktatúrája alatt, jobban szembesült azzal, milyen következményei lehetnek a legapróbb botlásnak is. Ha meg szabad jegyeznem: én szeretem ezt a kontrasztot közöttük, Averkij a korrupt hatalmat ismeri, Alekszandr a megtorlót.
A korszak iróniája, hogy ekkoriban létezett az elvtársi csók, ami azt jelentette, hogy nők is, férfiak is szájon csókolták egymást. Elvileg elvtársi egyetértésüket szimbolizálva, gyakorlatilag meg biztosan voltak olyanok, akik nem feltétlenül a kommunista eszme iránti hűségüket fejezték ki egymásnak ezzel a csókkal.
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
(Egy szovjet katona csókol egy amerikait.)
Na, de mit is akarok igazából mondani? Ugyan tudjuk és nyilvánvaló, miért bujkál Averkij és Alekszandr, miért ódzkodik Alekszandr a Becenevek elején és közben is, miért fél még mindig a Demarkációs vonalban, egy kicsit mégis szerettem volna írni a regényen kívül erről az időszakról. Arról, milyen körülmények között találtak egymásra. A regény fikció, a háttere azonban valóságos. Minden áldozatról meg kell emlékeznünk, egyik élet sem jelentéktelenebb vagy drágább a másiktól - fontos beszélni arról, hogy a szerelemért is olyan könnyen ítéltek el embereket, mint az illegális disznóvágásért.
Az imposztor szindrómámat mondjuk nem tudom leküzdeni, mert hát sem férfi, sem orosz, sem katona nem vagyok, de örülök, hogy a kétségeim ellenére belefogtam a Becenevekbe. A szívemhez nőtt a páros. És bár egészen apró kis porszem vagyok én ebben a világban, de ha sikerül kicsit jobban megismertetnem az orosz történelem ezen részét is veletek, én már boldog vagyok.
Любовь - это любовь. A szerelem az szerelem. Oroszul is. :)
