Advent a Pál utcában 2021

1. Adventi naptár - Nemecsek/Idősebbik Pásztor

A kommunikáció mindennek a kulcsa. Ha két ember hajlandó leülni beszélni és meghallgatni a másikat, azzal nagyon sok mindent meg lehet előzni. Nemecsek is ezt vallotta, meg azt, hogy az érzéseket és vágyakat szavakká kell formálni. Ez neki többé-kevésbé ment, Pásztor Ádámnak már problémái akadtak vele.

Sokat gondolkozott azon, hogyan tudná megkönnyíteni Ádám helyzetét. Szerette volna, ha elmondja, mire vágyik, hogy ne neki kelljen megfejteni a viselkedéséből. Ádám utált kérni. Még emlékezett arra az estére, amikor bekopogott hozzá, hogy kérjen egy takarót, mert elszállt a fűtés a lakásában. Látta rajta, hogy szívesebben állna egy kitörni készülő vulkán kürtőjénél, mint a küszöbén, és mikor felismerte Nemecseket, simán választotta volna a megfagyást.

Az elején megmagyarázta magának, hogy Ádám miért nem kér. Nemecseknek pöttöm kezei és még kisebb ujjai voltak, ezért nem szólt, hogy jól esne neki egy kis hátnyomkodás, amikor meghúzta a derekát az építkezésen. Nem mondta, hogy szeretne összebújást, hátsimogatást vagy Nemecsek ölébe hajtani a fejét és úgy nézni a TV-t, de amikor mégis megtörtént, annyira élvezte, hogy öröm volt ránézni.

Egyszer megjegyezte, hogy nyugodtan kérhet ilyesmiket, mert több mint boldogan kényeztetné, de Ádám tömören közölte vele, hogy fogalma sincs miről beszél. Ha rossz napja volt, inkább magába fordulva, puffogva nyomkodta a telefonját, ahelyett, hogy azt mondta volna, "Szar napom volt. Az összes idióta engem talált meg a telepen. Ölelj át, amíg lenyugszom!". Ilyenkor Nemecsek odafurakodott mellé, és úgy csinált, mintha neki lenne szüksége az ölelgetésre.

Novemberben, amikor ellepték a boltokat a csokimikulások, szaloncukrok és adventi naptárak, támadt egy ötlete.

Az egyik régi műanyag dobozukat hurkapálca és spárga segítségével kosárrá alakította. Az oldalára hópelyheket ragasztott, a peremét piros szalaggal vonta be. Vett huszonnégy borítékot fehér és piros színekben, mert Ádám még mindig Vörösingesnek tekintette magát, számmatricákat és egy kicsit vastagabb fehér papírt.

Mindegyiket gondosan méretre vágta, és gyöngybetűkkel kedvességeket írt rájuk: ölelés, összebújás, talpmasszázs, puszik. Csupa olyan dolgot, amit Ádám szeretett, de nehezére esett kérni. Egész ügyesen megtöltötte a kártyákat, de a végén már nehezen tudott újdonságokkal előállni. Eszébe jutott, hogy van pár dolog, amit ő is szívesen kipróbálna, de még nem gyűjtötte össze a bátorságot, hogy felhozza őket.

Vacillált. Szívesen használta volna a naptárt, hogy belerejtse a saját vágyait is, de abban sem volt biztos, hogy Ádám egyáltalán hajlandó lesz rész venni a játékban. Hátra pillantott a masszív étkezőasztalukra. Elbírná. Tuti elbírná.

Nemecsek felírt egy mondatot a papírra. Egyetlen pillanatig elégedett volt vele, még úgy is, hogy kicsit ferdék lettek a betűk, aztán elszörnyedt és összegyűrte, amitől egyből lelkiismeretfurdalása lett, hogy pazarol. Tehetetlenségében hanyatt dőlt a kanapén. A papírlapok zörögve ölelték körbe, a fülét finoman megkarcolta a celluxadagoló, a fémolló a karját hűtötte, egy piros szalag darab lógott le a combjáról. Úgy nézhetett ki, mint akire ráborult egy papír-írószer bolt. Kisimította a kártyát, és elgondolkozva bámulta a plafont. Ha most az anyja látná, biztos ki lenne akadva. Szinte hallotta az aggodalmaskodó hangját: „Jaj, Istenem, Ernőkém!"

Szerette a szüleit, de a túlzott féltésükkel majdnem tönkretették az életét. Tulajdonképpen megértette őket, biztosan nem lehetett egyszerű. Nemecsek előtt hat lélekből hunyt ki az élet, még mielőtt igazán élhettek volna. Az anyja egészen beleőszült a sorozatos vetélésekbe és lelki fájdalomba. Aztán amikor már fel akarták adni, megérkezett Ernő. Imádták, de a szeretetüknél csak a féltésük volt nagyobb. Nem akartak tőle megvonni semmit, de ha meg is engedtek valamit, azt csak extra biztonsági felkészülések mellett tették meg. Úgy tanult meg biciklizni, hogy az apja műanyag merevítőket varrt az egyik melegítőjébe, mert kevésnek ítélték a bukósisakot, térd- és könyökvédőt. Csoda, hogy tekerni tudta a pedált. Óvták még a széltől is. Emlékezett rá, amikor először elesett a játszótéren és felhorzsolta a térdét. Ült a földön, nézte, ahogy a horzsolás szépen vörössé vált és szivárogni kezdett belőle a vér. Annyira furcsa és idegen volt neki a fájdalomérzet, hogy még csak nem is sírt. Utána persze nem mehetett a játszóra, mert az veszélyes hely. Nem simogathatott meg egy macskát sem, mert egyszer a szomszéd néni cicája megkarmolta. A macska veszélyes. Minden veszélyes volt, és Nemecsek félni kezdett mindentől. Ha Bokáék nem karolják fel, akkor soha nem tudta volna meg, milyen valójában az élet. Sose tudta volna meg, hogy a macskák nem veszélyesek, csak, ha az ember a farkuknál fogva cibálja őket, mert azt bizony nem díjazzák. Imádta Csónakosék öreg kandúrját, aki első pillanattól kezdve kitüntetett figyelemben részesítette, amikor náluk vendégeskedett.