Képtelen történet

1. fejezet

1. fejezet

"Isaac a korlátnak támaszkodott. A tekintete az alatta elterülő, feketének tetsző folyót pásztázta, miközben kifújta az eddig benntartott lélegzettel együtt a tüdejében rejtőző füstöt is. A szürkeség körbelengte, lassan oszlott el körülötte, beleveszett az éjszakába, a férfi azonban továbbra is lefelé bámult. Nyugodtnak tűnt, ráérősnek, belül viszont tombolt. Üvölteni szeretett volna, rombolni, és elveszni az indulataiban, de azok annyira túlcsordultak benne, hogy moccanni sem bírt, csak a következő cigarettáért nyúlt, miután az előző végét szándékosan a vízbe ejtette.
A szél az arcába fújta a haját, ingerült mozdulattal simította a füle mögé a barna tincseket. A mozgás mintha visszaadta volna a visszafojtott düh erejét, épp ezért támaszkodott újra a korlátnak. Tudta, hogy muszáj legalább egy kicsit megnyugodnia, mert így nem fog elérni semmit. Igazság szerint azzal sem volt tisztában, mit akar egyáltalán. Hogyan kezdjen bele? Mégsem állíthat csak úgy oda...
Percekig álldogált még, mielőtt végre elég erőt gyűjtött, hogy folytassa az útját. Ha már kínkeservesen kiderítette a pasas címét, nem engedheti kárba veszni az információt. A pénzt pedig, amit rááldozott, még kevésbé.
Megtorpant. Továbbra sem akadt ötlete sem, mégis mit mondjon, hogyan kezdjen bele, pedig számtalanszor átgondolta. Köszönje meg, hogy tönkretette az életét? Vagy kérje számon, honnan tud mindenről? Lehet, hogy valami pszichopata, aki meglátta egy kávézóban, és azóta minden lépését követi, nem tudhatta. Talán mégis inkább Philre kellett volna hallgatnia, és a rendőrségre menni. Persze ott biztosan őt küldenék a pszichátriára...
Mély lélegzetet vett, lent tartotta, magában tízig számolt. Így vagy úgy, de meg kell oldania, válaszokat kapnia, mert ez így nem mehet tovább. Nem veszíthet még többet miatta...
Egy hónapja rúgták ki az állásából, pedig imádta, és már sínen volt, ott lebegett előtte az előléptetés lehetősége. Aztán amint hazaért, a párja is kidobta, olyan dolgokat vágva a fejéhez, hogy kiteregette az egész életüket. A veszekedés hevében hozzávágta azt a könyvet, és amikor egyedül maradt, hogy összepakoljon, és képes volt kicsit is józanul gondolkodni, beleolvasott...
Fázósan húzta össze magán a kabátját. Még pár tömb, és felteheti a kérdéseit. Talán akkor elégtételt vehet, bár ő már annak is örült volna, ha a szemébe nézhet annak a mocsoknak, aki ezt tette vele...
Komótosan sétált az utcán, a lépései egyre lassultak, a megfelelő házszám előtt azonban visszatért a bátorsága. A lépcsőn már szinte szaladt, belül égett benne a harag. Hezitálás nélkül nyomta meg a csengőt."

Wayne morcosan dőlt hátra a széken. Nem várt vendéget, ráadásul pont nyakig merült a történetben, erre valaki ráfeküdt a rohadt csengőre. Egy darabig fel sem kelt a foteljéből, hátha az illető megunja, de végül csalódottan a bejárathozment.
– Wayne Evans?
– Igen, én vagyok.
A férfi nem számított az ütésre, a fájdalom hirtelen teljesen lebénította. Az első döbbenetből ocsúdva megpróbálta becsukni az ajtót, de nem járt sikerrel. Jobb híján a fürdőbe menekült, magára zárta, de hiába tapogatózott a mobilja után, az az asztalon maradt...
Iszonyatosan megijedt. Fogalma sem volt, ki az a figura, aki fenyegető léptekkel közeledett, miközben az ökle nyoma még mindig sajgott az arcán. Wayne-nek felmérni sem maradt ideje, csak az járt a fejében, hogy el kell tűnnie a szeme elől. Sosem támadták még meg, okot sem talált rá hirtelen. Nem volt gazdag, híres is csak nagyon módjával, épphogy berobbant a könyves piacra, bár tény, hogy nagyon gyorsan felkapták a regényét. Találkozókra hívták, interjúkat adott a tévében, már amikor muszáj volt, mert egyébként a népszerűség ellenére kerülte a feltűnést. Talán ez a fickó is onnan ismerte. Legvadabb álmában sem jutott volna eszébe, hogy emiatt...
A férfi a nevét kérdezte, mielőtt megütötte. Talán valami antirajongó. Lehet, hogy homofób, hirtelen ez tűnt a legvalószínűbbnek. Másképp miért akarná bántani?
– Hall engem?
Nem mert felelni. A saját, kapkodó lélegzetét hallgatta, próbálta magát kicsire összehúzni. A falnak támaszkodott, menekülési terveken gondolkodott. A hatodik emeletről mégsem ugorhat ki az ablakon, a fürdőből ráadásul a tűzlétrát sem érné el...
– Nézze, kicsit elragadtattam magam, de beszélnünk kell. Megtenné, hogy kijön? Nem szeretnék az ajtóval társalogni.
Wayne nem mozdult. Eszébe sem jutott teljesíteni a kérést.
– Ki maga?
– Isaac Harrison.
Wayne hirtelen nem kapott levegőt, aztán kis híján felnevetett kínjában. A pasast majdnem úgy hívták, mint a szereplőt, akinek a sikerét köszönhette. Talán emiatt dühös? A név hasonlósága miatt? Az még nem oka arra, hogy kezdésnek betörje az orrát.
– Szép név.
– Na, ne szórakozzon! – rivallt rá a férfi a másik oldalról, Wayne pedig elhallgatott. Sokáig tartott, míg ismét összeszedte a bátorságát.
– Mit akar?
– Már mondtam. Beszélgetni. Ígérem, innentől semmi erőszak. Csak annyira felhúzott...
Wayne viszonylag jó emberismerőnek tartotta magát, a látogatója pedig őszintének tűnt. Mégsem mert moccanni, amikor pedig megtette, halkan a fürdőszobaszekrényben kezdett keresgélni, fegyver után kutatva. Egyedül borotvapengét talált, amit használhatónak ítélt, de ahhoz közel kellene kerülnie, ez az ötlet pedig nem volt túlságosan ínyére. Mégis a zsebébe süllyesztette az eszközt, és tovább kutakodott. Talán a dezodor elég lenne, hogy percekre megvakítsa a férfit, míg hívja a zsarukat...
– Jézusom, ezt most írta?!
A gyanús csendet erőteljes kifakadás követte, Wayne pedig pánikszerűen fordította el a kulcsot, és nyomta le a kilincset. Ne, a számítógépéhez nem nyúlhat, az az életénél is többet jelent, most kezdett el hosszú hetek némasága után újra írni...
A fürdőből kilépve azonban lefékezett. A laptop felett tornyosuló férfi alakja ismerősnek tetszett, amikor pedig lassan megfordult, Wayne megdermedt a döbbenettől. Fül mögé tűrt barna, hullámos tincsek, finom, de karakteres arc, általában mosolygós, most dühösen összepréselt ajkak...
– Jézusom... – szökött ki a száján. A fotel után tapogatózott, teljes sokkban huppant le rá.
– Ez az én szövegem – morgott rá Isaac, Wayne azonban a halántékához kapott. Megőrült, tuti biztos, hogy elment a maradék esze is.
– Ez valami beteg vicc...
– Ezt szintén én mondhatnám! – vágta rá Isaac dühösen, miközben hozzá lépdelt, majd fél méterre tőle megállt, és a laptopra mutatott. – Megismétlem a kérdést: ezt MOST írta?!
Wayne erejéből csupán annyira futotta, hogy bólintson. Maga elé meredt, próbálta feldolgozni a látványt, igyekezett meggyőzni magát arról, hogy hallucinál. A jelenés azonban alaposan rácáfolt erre, amikor megszüntette a maradék távolságot, és megragadta a kezét, hogy elhúzza a szeme elől.
– Honnan tudja, hogy a hídnál voltam?
Wayne lassan felemelte a tekintetét. A fizikai kontraktus segített neki elfogadni, hogy ez a valóság. Sokáig bámult a kezét szorongató tenyérre, mire Isaac észbe kapott, és elengedte.
– Elnézést, nem túl jó az önuralmam, mióta tönkretette az életem.
– Tessék?
– Mindent leírt, szó szerint olyan vagyok, mint egy nyitott könyv – nevetett fel keserűen a férfi, és leült vele szemben a fotelbe. – Hogyan csinálta? Figyeltetett? De miért engem?
Wayne nem tudott válaszolni, még mindig a találkozás kiváltotta sokkal harcolt.
– Nem értem.
– Fogalmazzam újra? – kérdezte türelmetlenül Isaac, de Wayne megrázta a fejét. Kezdett magához térni, próbálta átlátni a szituációt, de egyszerűen nem hitte el, hogy igaz lehet, amire gondol.
– A hídnál voltál? Most? Teljesen ugyanúgy? Ez képtelenség...
Isaac nem akadt le a közvetlen hangnemen, kicsit talán megkönnyebbült tőle, mert némileg fesztelenebbül felelt.
– Pedig onnan jöttem. Cigarettáztam, és igen, szemeteltem, bele a folyóba. Közben pedig majd felrobbantam. Honnan tudod?
Wayne mély lélegzetet vett, aztán felnevetett. Újra Isaacre nézett, ezúttal alaposan szemügyre vette a vonásait, és kénytelen volt elismerni, hogy fogalma sincs, mi ez az egész.
– Láttalak.
– Mi van? Figyeltetsz vagy mi?
Wayne megrázta a fejét. Most, hogy meggyőződött róla, komoly problémájuk akadt, már nem az érdekelte elsősorban, Isaac bántani fogja-e. Ő is rá akart jönni, mi folyik itt, mert amire gyanakodott, azzal minimum megkérdőjelezte a saját beszámíthatóságát. Inkább felkelt, a bárpulthoz lépett, és bár lassanmár fél éve nem nyúlt alkoholhoz, most úgy döntött, szüksége van rá. Bizonytalanul pillantott a vendégére, és kérdőn felmutatta az üveget.
– Valami erőset? Nekem szükségem van rá.
– Jöhet.
A kitöltött itallal Isaachez sétált, aki elvette ugyan a poharat, de megvárta, míg ő iszik előbb, és Wayne nem csodálkozott a paranoián. Már csak azt nem tudta, hogyan tovább.
– Tehát, hogyan csináltad?
– Sehogy – vonta meg a vállát Wayne. – Látom, hogy mit csinálsz. Úgy értem, eddig azt hittem, ez az én fantáziám, bár teljesen képszerűen jelent meg előttem minden, mint egy mozifilm.
– Ezt szerinted beveszem?
– Ez az igazság.
Isaac maga elé bámult, közben ritmikusan ingatta a fejét, mielőtt lehúzta volna az italát. Aztán lopva a bárszekrényre sandított.
– Szolgáld ki magad – szólalt meg Wayne. – Én annyira nem szeretem, de neked ez a kedvenced, nem igaz?
Isaac bosszúsan szusszant fel, miközben élt a felkínált lehetőséggel.
– Mit tudsz még rólam? – érdeklődött mogorván, Wayne viszont vállat vont. – Komolyan kérdem. Honnan? És miért én? Egy senki vagyok...
– Nem tudom megmagyarázni – válaszolta a férfi tanácstalanul. – Nem én választottam. Mióta felkeltem a kórházi ágyon, azóta ott vagy a fejemben.
– Milyen kórház?
– Ha annyira tudni akarod, meg akartam ölni magam. Nem jött össze, helyette a nyakamba kaptalak téged. Eleinte azt hittem, meghibbantam, aztán úgy voltam vele, hogy bár sosem tudtam jól írni, egy próbát megér. Hát, bestseller lett – magyarázta Wayne. Visszaemlékezett a kezdetekre, és bár általában nosztalgiával emlegette, most úgy érezte, átok. Mintha valaki a bolondját járatná vele. Az is lehet, hogy álmodik...
– Az én életemből. Szuper, mert tönkrement. Ezt is megírod? – dühöngött Isaac, aztán levágta a poharat az asztalra. – Miket beszélek! Az igazsággal rukkolj inkább elő! Nem várhatod el tőlem, hogy...
A férfi elakadt. Felismerés csillant a szemében, de mielőtt Wayne feltehette volna a kérdését, megszólalt:
– Melyik kórház?
– A megyei.
Isaac arca falfehérbe váltott. Egy pillanatra mintha megszédült volna, leroskadt a fotelbe, ahol az előbb is üldögélt.
– Október harmadika?
– Igen.
– Aznap volt motorbalesetem.
– Ami miatt ugrott a jogsid? – kotyogott közbe Wayne, mire Isaac haragosan pillantott rá. – Oké, bocs, csak tudni akartam, ez is igaz-e.
– Igen, bár tartom, hogy nem az én hibám volt. Ittam ugyan, de az a gyökér vágott elém. Tehát, ugyanaz a nap?
– Igen.
Csend borult rájuk. Túl sok volt a kimondatlan kérdés, túl sok a nem ismert válasz. A kezdeti sokk elmúltával azonban Wayne-ben is feléledt a gyanú, hogy valaki tényleg csak szórakozik vele. Mert lehetetlen, hogy valami láthatatlan kapocs feszülne köztük, ilyen csak a filmekben van...
– Láthatnám az igazolványod?
– Mi van? – kérdezte Isaac meglepetten, de ezúttal Wayne nem hátrált meg.
– Bizonyítsd be, hogy valódi vagy!
Isaac hosszú másodpercekig meredt rá némán, Wayne megfigyelhette az arcán átsuhanó érzelmeket, és nem érte váratlanul, hogy a férfi dühbe gurult.
– Te most szórakozol velem?! – tört ki ingerülten, de amikor Wayne megrázta a fejét, felpattant, előhúzta a zsebéből a tárcáját, majd szó szerint Wayne-hez vágta. – Még én bizonyítsak neked bármit? Azért van bőr a képeden, hallod!
Wayne zakatoló szívvel meredt a plasztikra. Igazinak tűnt, már amennyire meg tudta állapítani, de egy jó hamisítvánnyal rendőröket is át lehet vágni. A születési dátumnál azonban érezte, hogy nem tréfáról van szó. Ő ugyanis pontosan tudta Isaac korát, csak épp sehol sem írta le a regényben, erre tisztán emlékezett. Akkor viszont...
– Ezt az adatot sosem árultam el.
– Meg kéne köszönnöm?
Wayne felnevetett. A szituációhoz képest kissé eltúlzottan, de annyira hihetetlennek tűnt az egész, miközben neki kétsége sem maradt. Amikor végre befejezte, Isaacre nézett, aki megütközve meredt rá.
– Eddig is sejtettem, hogy megbomlottam, de ez azért... ütős. Jelen esetben szó szerint, mert még mindig sajog az arcom.
– Legalább ne vennéd poénra.
– Elmondod, mit kellene akkor tennem? Sírjak? Szerinted mégis hogyan lehet kezelni egy ilyen helyzetet? Az erőszakon kívül, mert úgy látszik, az neked jobban fekszik.
Isaac dühösen összepréselte a száját, Wayne pedig egy pillanatra mindenből kiesett. Most értette csak meg, miért tartja mindenki annyira iszonyúak szexinek a férfit, hogyan tudott ennyi mindent elérni ilyen fiatalon...
Amire aztán most mindene ráment, mivel ő megírta. Wayne felsóhajtott. Beleképzelte magát a helyzetébe, és nem csodálkozott rajta, hogy Isaac ennyire kiakadt. Főleg, mivel ő „ismerte", és tudta, mennyire nem így akart feljebb jutni...
– Mit bámulsz?
– Tényleg MINDEN igaz? – kérdezte kíváncsian, mire Isaac keserűen bólintott. – Az elejétől a végéig?
– Még a visszaemlékezések is. Mondom, egy kibaszott nyitott könyv vagyok miattad.
– Sajnálom.
Wayne képtelen volt mást kinyögni. Tényleg furdalta a lelkiismerete, pedig még pontosan azzal sem volt tisztában, mennyire súlyos a kár. A jelenet, amit Isaac érkezése előtt leírt, néhány hete az első képe volt a férfiról. Ami azt jelenti, hogy ha időben ugyanakkor látja, mint amikor megtörténik, sok mindenből kimaradt...
– Elmeséled? – bukott ki belőle.
– Micsodát?
– Hogy mi történt.
– Miért, nem láttad? – horkantott fel Isaac felháborodva, és gyanakodva húzta össze a szemöldökét, amikor Wayne megrázta a fejét. – Komolyan?
– A regény befejezése után volt még egy-két dolog, aztán semmi. Képszakadás – magyarázta Wayne. – Az utolsó információm rólad, ha nevezhetjük így, hogy elviszed vacsorázni a párodat egy drága étterembe.
Isaac arcára nosztalgikus kifejezés költözött, aztán mégis szomorúan csóválta meg a fejét, mielőtt válaszolt volna.
– Szerettem őt, tudod? Még mindig fáj, hogy kivágott, miután tudomást szerzett a viselt dolgaimról. Három évet húztunk le együtt, ebbe gyalogoltál bele.
– Szóval szakítottatok?
– Visszavonhatatlanul. Közölte, hogy látni sem akar többé, tudni sem szeretne rólam. Soha – felelte Isaac, Wayne pedig érezte rajta, mennyi kétségbeesés és fájdalom lapul a dühe mögött. És mindez az ő hibája, még ha nem is szándékos... – A munkámat is elveszítettem. Igazság szerint mindent, amiért az elmúlt években küzdöttem.
– Esküszöm, fogalmam sem volt...
– Hagyjuk. Én tehetek róla, ha úgy vesszük. Csak hát ki gondolta, hogy kiderülhet? Honnan sejthettem volna, hogy jön egy csóka, aki minden nyomorult lépésemmel tisztában van?!
Wayne felsóhajtott, majd a bárpulthoz lépett, és az üveggel együtt visszasétált Isaachez. A férfi meg sem várta a kérdést, csak felemelte a poharát.
– Nem mindről. Az összeset, amit láttam, egy-két kivétellel olvashattad.
– Mi alapján...
– Nem tudom – vágott közbe Wayne. – Csak úgy jönnek, minden előzmény nélkül. Nem én választom meg.
Isaac elmerengve bólogatott, Wayne pedig remélte, hogy hisz neki. Fogalma sem volt, ő fordított esetben képes lenne-e rá.
– Megteszel nekem valamit? – pillantott rá a férfi komolyan, ő pedig hezitálás nélkül bólintott. – Megadom a számom. Felhívsz, ha újra előfordul. De ha még egyszer leírsz valamit, esküszöm, megbánod.
Wayne kiszáradt torokkal bólintott. Nem volt benne biztos, hogy meg tudja állni, de ezt Isaacnek nem mondhatta meg. Elmentette a férfi számát, és fél órával azután, hogy bezárta mögötte az ajtót, újra a számítógépe elé ült. Megpróbálta felidézni az iménti eseményeket...