Karácsonyi Ének (Befejezett)

Az első szellem

Órák óta ülnek a hatalmas monitorok előtt, és böngészik át a filmet kockáról kockára. Louis már az ötödik kávéját issza, Harry meg nagyokat ásít, pedig nincs is késő. Este hét környékén járnak. A kezében pihen a jegyzetfüzete, előtte a laptopja, ha kell, bármit felírhasson. Louis néha diktál neki számokat, ami alapján meg lehet majd találni a tekercseken azt, amit észrevett, és szeretné később alaposabban megnézni. A később még a ma éjszakát jelenti, és ez a nagy baja Harrynek is. Túl sok szám kerül a papírjára. Eléggé egyértelmű, hogy tényleg idebent töltik az egész éjszakát, és kicsit sem ünnepi módon.

- Louis ez már szőrszálhasogatás - morogja, ahogy ő is kortyol egyet a saját kávéjából. - És még soha nem láttam olyan embert, aki saját magával szemben ennyire szőrszálhasogató.

- Ha már dolgozunk, akkor dolgozzunk rendesen - válaszolja erre.

- Túlzásba viszed.

- Ezt nem lehet túlzásba vinni, Haz, te is tudod - néz oldalra egy pillanatra, aztán újra a filmre koncentrál. - Ha nem dolgozol eleget, nem lehetsz sikeres. A sikernek pedig ára van. Rövid éjszakák, hosszú munkaidő, kompromisszumok, lemondás...

- Magány - fejezi be helyette Harry, és ennél a pontnál egy kicsit hosszabb ideig néznek egymás szemébe. - Mindenkit elmartál magad mellől az őrült munkamániáddal. Szerintem már barátaid sincsenek. Egyedül én és a családod vagyunk neked. Túl sokat áldozol fel.

- Pont annyit, amennyi szükséges - feleli Louis, és egyből visszatereli a figyelmét a munkára. Ezek a beszélgetések már ismerősek neki, minden barátjától és családtagjától meghallgatta a múltban.

Így órák óta néma csendben dolgoznak, és csak akkor szólalnak meg, ha annak bármi köze van a munkához. Louis viszont egyre nehezebben bírja. Ez egymás után a hatodik nap, amit mélyen a munkába temetkezve tölt, és alig alszik, ezért a pillái egyre nehezebbnek érződnek. Talán még soha nem volt annyira nehéz ébren maradni, mint most, pedig nagyon küzd.

Aztán van egy pillanat, amikor lehunyja a szemét, és egy kicsit tovább tartja csukva. Ez a pillanat, amikor elragadja az álom, és egészen haza repíti a London szélén fekvő otthonába. A kandallóban ropog a tűz, odakint havazik, ami nem annyira jellemző a decemberi Londonra, de Louis nem gondolkodik. Csak az ablakhoz sétál, és csodálja a fehérbe öltözött tájat.

- Fogadjunk, már el is felejtetted, milyen fenséges tud lenni a december - szólal meg egy furcsa, némiképp ijesztő, visszhangtól zavaros hang a háta mögött, Louis pedig azonnal felé fordul. Épp csak a szemének nem tud hinni, amikor meglátja példaképét, a számára legnagyobb rendezőt, Orson Wellest a nappalijában. Már eleve ez a tény is kiborító lehetne, hiszen a művész harminchat éve halott, de ennél is rémisztőbb, hogy úgy fest, mint egy szellem, fekete-fehér, és hatalmas, súlyos láncok lógnak a csuklójáról, bokájáról, még a nyaka körül is ott vannak. Az egész alak szürke és áttetsző, mint egy kísértet, Louis-t pedig leveri a víz, úgy zihál a rémülettől. Tudja, hogy az egész csak egy álom. Már tudja, mégsem tud felébredni belőle, hiába szeretne eszeveszett módon. - Bárcsak lett volna valaki, aki eljön hozzám is, amikor annyi idős voltam, mint most te.

- Semmit sem értek - rázza meg a fejét a fiatal férfi, és egészen az ablakhoz simul félelmében, de onnan már úgysincs hova menekülni. Egy horrorfilmben érzi magát, pedig azok még csak nem is tartoznak a kedvencei közé. - Mi történik? Álmodom, ugye?

- Igen, de ettől még lehet minden valódi - válaszolja Orson. A láncai hangosan csörögnek, ahogy mozog, de valójában nem ér hozzá semmihez, minden áttetsző és lebeg. Louis-nak nyelnie kell egyet a látványtól. - Ettől még okkal vagyok itt.