A múltam Jövője

A múlt nyoma

*10 évvel ezelőtt*

-Hé Yuu!

-Hm?

*Akkoriban volt egy lány. A hatalmas házunk melletti réten, egy fa alatt találkoztunk a legtöbbször, az volt a mi kis helyünk. Kedves volt velem, mindig megkeresett, amikor csak tudott. A neve Hikari volt. Ő is egy nemes családból származott és neki is elege volt az ottani életből. Ez miatt könnyen megértettük egymást és így lettünk barátok.*

-Nincs kedved játszani?

-Nem lehet. Apámnak lesz egy beszéde, amin nekem is részt kell vennem

-Ó! Kár. Na és utána? Hisz tudod jól, hogy bármikor kitudok szökni.

-Tudom, de egyszer még baj lesz ebből!

-Ha nem kapnak el, nem lesz. És az pedig kizárt, hisz olyan vagyok akár az árnyék!- Bohóckodja el Hikari, Yuu aggodalmát.

-Hé Hikari.

-Hm?

-Érezted már úgy magad, hogy szimplán rossz helyre születtél?  Vagy hogy nem az vagy, akit mutatsz?

-Igen, elég sokszor gondolkodom ezen. Na és te?

-Én minden percben, szenvedve gondolok erre. Egyszerűen csak tudom, hogy nem az a Yuu vagyok, akinek lennem kéne...

Pár óra múlva, Yuu rohanva tér haza, ahol már apja várja az ajtóban, szigorú tekintettel.

-Mégis hol voltál? Nemsokára kezdődik az előadásom, te meg koszosan jössz haza? Takarodj a szobádba. Így biztos nem jössz el velem, még szégyent hoznál a családra még jobban.

-De én csak-

-Nem érdekel!-Förmed rá Yuura,  egy hatalmas pofon kíséretében.- Elegem van belőled, semmire sem vagy jó. Hát elfeljtetted hogy kinek a fia vagy? Te szemtelen, mihaszna kölyök

Yuu alig tudja vissza fogni a könnyeit, apja parancsára felvonul a szobájába, majd rendbe szedi a külsejét.

-Mit csinálhatnék? Gyűlölöm ezt a rólam alkotott képet, amit csak a vérvonalam okoz. Bárcsak kiszabadulhatnék ebből a családból.

*Kicsi korom óta, apám szigorúan kezelt és olyan dolgokat kellett tanulnom, amiket elvileg csak a gazdag családok engedhettek meg maguknak. Ilyen volt a vívás,lovaglás, emellett hegedűltem és zongoráztam, ráadásul csak magán óráim voltak. De gyűlöltem ezeket is. Minden egyes nap úgy kellett ezeket megcsinálnom, mintha élvezném. Pedig legszívesebben felszívódtam volna.
Hiába voltam 14 éves, a velem egykorú fiatalokhoz közöm sem volt, főleg miután Hikari és a családja, minden szó nélkül elköltöztek. Nem tudtam mi a menő, vagy hogy mi van a külvilágban. Vagyis addig a napig.*

Yuu 17 éves lett, amikor a szülei átíratták egy drága, jó hírnévre szert tett, fiú iskolába. Nehezen tudott beilleszkedni, hisz mindig is magán tanuló volt. De volt egy fiú, aki leszólította őt, minden ok nélkül, még az első napján.

-Hali! Leszünk barátok?

*Ez volt az a mondat, ami mindent megváltoztatott bennem. Ennek a fiúnak elég sápadt, fehéres bőre volt, de csodálatos barna, mandula szemekkel volt megáldva. Akárcsak régen Hikarinak. Japánban egy szépség ideálnak felelt meg. A neve Nibori Rinji volt. Szinte akarva akaratlanul is, közel akartam kerülni hozzá. Mélyen a szemeibe nézni. Hallani a hangját. Megérinteni.*

Elég hamar nagyon jó barátok lettek, szinte mintha lelki társak lettek volna. Yuu valamiért mindig úgy érezte, mintha valahonnan már ismerte volna Rinjit, pedig jól tudta fejben ő is, hogy sose volt egy barátja sem Hikarin kívül.