A vadász végzete

Prológus: A találkozás

1256. január 23.

Sebastian von Danc köpenyén egy újabb lyuk jelent meg, aminek kiszakított darabja az élettelen mutáns karmán ragadt. Egy újabb, ronda szakadás csúfította el kedvenc -egyben egyetlen -kabátját, amit többször is befoltozott, de a varratok már kezdett maguktól szétjönni. A talpához gurult oroszlán fej végre visszaváltozott a csalfa, emberi arccá, aminek kék szemei üveges tekintettel meredtek a vadászra.

-Te meg mit bámulsz? -rugdosta meg az élettelen fejet. Nem csoda, hogy annyian bedőltek a nő csábító alakjának és sírástól elcsúfított arcának. Valóban csinos kis álruhát választott magának a laborból megszökött mutáns, és majdnem őt is sikerült becsapnia. A nő magas és sovány volt, egyszerű, megtépett ruháját úgy viselte, mintha megtámadták volna a banditák, és még sérüléseket szerzett, hogy hiteles legyen a színészkedése. Hollófekete hajába ágak és levelek ragadtak. Barna szemeit megnedvesítették a könnyei. Sebastian megtalálta a nő szeme sarkában lévő apró anyajegyet, ami alig volt nagyobb egy halvány pontnál. Csak egy baj volt a szörnyeteg mesterkedésével, amit Sebastian kihasznált:

A lény nem törődött a férfi nyakában lógó ezüst csillaggal, amit három karmolás szelt át:

Két nagyobb oldalt és egy kicsi középen.

-Szellő! -kiáltotta lova után, aki nem volt hajlandó bejönni az Erdőbe, ezért otthagyta az útjelző táblánál. Nem kellett aggódjon, hogy valaki elviszi, mert az Akadémián dolgozó lovászok minden lovat megtanítottak rá, hogy csak a gazdájukat engedjék fel a hátukra. -Szellő! -Sebastian mély, ideges hangjától megrémültek a fészekben pihenő hollók, és károgva repültek a szürke felhőkkel teli ég felé. A fekete hajába markolva emelte fel a levágott fejet, és bajusza alatt morogva indult el az ösvényen, aminek sáros talajában összemosódtak a kiméra és a mester régi csizmájának nyomai. -Egyszer eladom ezt a lovat!- morgolódott tovább. A fejből csöpögő fekete vér büdös szagához már hozzászokott, és nem törölte le ráncos kezéről a rászáradt cseppeket, amik most nem marták le a bőrét, mint az eddigi mutánsoké. De a kardját nem csúsztatta vissza bőrből készült hüvelyébe, mielőtt tisztára nem törölte a fényes pengét. Szerette a könnyű acélból kovácsolt pengét, aminek súlyozása tökéletes volt. A markolatot körbeölelő indák a sok törődés ellenére is kezdtek rozsdásodni, és a ronda, vörös-barna foltok már a keresztvasból is lakmározni kezdtek.

Szellő nyerítve kaparta a földet, a foltos kanca jobbra-balra ugrált Sebastian előtt. A mesternek el kellett dobnia a fejet, hogy kezével elkaphassa a ló hosszú, izmos nyakán lifegő kantárszárat. Szellőt most a mester ujjai közt elmorzsolt szárított növények kellemes illata sem nyugtatta meg, amit az övére erősített aprócska zacskóból vett elő. A lila virág és kék levelek nedvei befogták Sebastian véres ujjbegyeit. Szellő prüszkölve rázta meg a fejét, és orrával lökdösve siettette gazdáját, hogy üljön fel a nyeregbe.

-Maga az? -kérdezte a fák közül jövő karcos hang. Sebastian nyugodt maradt, de kezét attól még lassan az oldalán lógó ezüstből készült, felszentelt késhez vezette. Az Erdő csalóka tudott lenni, megvan a maga akarata, és nem mindig a valóságot mutatta a vadász mesternek. -Maga az? -kérdezte ismét a titokzatos, nőies hang, amit tovább fújt a besárgult, száraz leveleket felkapó szél.

-Attól függ, kit keresel. -Sebastian nem fordult meg, hogy az idegen szemébe nézzen.

-Maga az. -állapította meg a nő. Sebastian még mindig nem fordult meg. -Szakadt köpeny, egy rozsdásodó kard és még morog is. Sebastian von Danc, a Tanács vérebe.

-Így még nem neveztek. -motyogta bajsza alatt.

-És, hogy tetszik a dretai bakó becenév? Nyugodtan megfordulhat, vadász, nem azért jöttem, hogy megöljem.