A vadász végzete

3.fejezet: Változások

Sebastian gyorsabban szedte lábait, miközben végighaladt a hosszú, árnyékokkal teli folyosókon. A töredezett falakra akasztott képek kifakultak ott, ahol a legtöbbet érte a vásznat az ablakokon áttörő napfény. A földig érő, vörös faliszőnyegek oldaláról már kijöttek az aranycérnák.

A hosszú, rideg folyosó sok emléket előhívott, amiktől legszívesebben megszabadult volna. Az első évében naponta megkorbácsolták, amíg annyi ereje maradt, hogy visszakússzon a kis szobába, ahol össze volt zárva a többi árvával.

Orrában érezte az égetett füvek enyhén kesernyés, de leginkább édes illatát, amit gyerekkorában sokszor forró vízben kiáztattak, majd megitatták a megmaradt tanoncokkal. A főzetek nem gyógyították be a sebeiket, de levitte a magas lázukat, és enyhítette a folyamatos, erős hányingert.

Sebastian kopott csizmájáról lehullott a rászáradt sár, aminek nyomai sötét ösvényt hagytak a karmazsin szőnyegen.

-Sebastian mester! -ordította utána a nyomában loholó takarító, aki azóta próbálta megállítani, hogy elindult a Tanács terme felé. -Kérem, menjen el. Az főtanácsos megtiltotta, hogy bárkit is felengedjünk.

Sebastian tovább haladt a csendes folyosón.

-A helyében hallgatnék rá. -szólalt meg a fal mellett álló katona, aki azt a termet őrizte, amiben minden bizonnyal Tanács ülésezett. A katona széles vállaira rásimult a kék egyenruha anyaga, aminek fehér csíkja egyenes vonalban úsztak le, egészen csuklójáig. Fekete haját oldalt egyenesre nyírta, míg a hosszabbakat hátrafésülte. Kabátja bal oldalára felszúrt arany medált pont szíve fölé helyezte el.

Fiatal arca megtévesztő lehetett az emberek számára. A simabőrű arc eltakarta a kíváncsi szemek elől a borzasztó emlékeket, amiket harcok alatt szerzett. A mély sebeket tökéletesen elrejtették sötét szemei, amik fenyegetve mérték végig Sebastiant. A katona megvető pillantásai miatt csak jobban kihúzta, bár a fiatal férfi így is legalább fél fejjel magasabb volt tőle.

-Maga még új itt. -mondta a katonának, aki megfeszítette arcának minden izmát.

-Aaron Shervan. -mutatkozott be büszkén a katona. -A kettes zászlóalj parancsnoka.

Sebastian előhalászta inge alá rejtett medálját, ujjaiba beakasztotta a könnyű láncot, amit a parancsnok figyelmen kívül hagyott, helyette Sebastian arcát figyelte.

-Tudom, ki maga. -mondta Aaron.

-Akkor azt is tudja, hogy vadászként az előjárója vagyok. Azonnal engedjen be! -Sebastian mély hangja nem rémisztette el a katonát az ajtó elől. Sebastian lenyúlt övére akasztott késére, aminek sima pengéjén megcsillantak a gyertyafények, amitől sokkal élesebbnek tűnt.

-Azt javaslom, csúsztassa vissza a kését a hüvelybe, mielőtt a cellában találja magát.

-Próbálja meg, parancsnok, és higgyen nekem, nem én leszek a cellában a következő éjszakára. Lássuk, a Tanács kinek fog hamarabb hinni. Egy senki, anyámasszony katonájának? Vagy az egyik legbefolyásosabb vadásznak az Akadémián? -Sebastian az első napjától kezdve tisztában volt, hogy milyen hatalom is jutott a kezébe attól a perctől, hogy nyakába akasztották a könnyed ezüst nyakláncot, aminek a közepén lógó csillagot mély karcolások borították, olyannyira, hogy a hátulján lévő azonosító számait alig lehetett kiolvasni.

A katona mégsem tágított az ajtó mellől, csak jobban hozzápréselődött, hogy Sebastian véletlenül se tudja elérni a kilincset.

-Ismeretség ide vagy oda, parancsot kaptam. Senkivel sem fogok kivételezni, még ha az előjáróm is az illető.