A vadász végzete

4.fejezet: Elindulás

A Nap még nem festette ecseteivel sárgára a beborult égboltot, de Sebastian már a teraszán lévő székben szívta el a pipájában maradt édeskés pipafüvének maradékát, fáradt szemeivel kémlelete békésen legelésző lovát. A tegnapi erős italt még a fűszeres, jól átsütött sertéshús sem volt képes annyira elnyomni, hogy nyelve elfelejtse a pálinka kellemetlen ízét.

Az ajtó nyikorgása arra kényszerítette, hogy felébredjen az ámulatból, szabad kezét félúton megállította, nehogy előrántsa a hosszú, enyhén íves tőrét, és megrémissze vele a házból kibicegő Caentát. A lány az elmúlt hetekben csak soványabbnak tűnt, sápadt arcának élei sokkal élesebben látszódtak, csontos ujjai közt remegett az erősen szorított ing, ami -még megkötve is -sovány térde alá ért.

-Miért nem alszol? -oltotta el a pipában égő füvet, mikor Caenta közelebb lépett hozzá. Hatalmas, sötét karikás bőre kipirosodva puffadva ölelte körbe elszürkült, zöld szemeit. Aprócska orrának enyhén felfele kunkorodó hegye kisebesedett a szipogástól és a sok dörzsöléstől. Sebastian szétnyitotta karjait, mire Caenta kis hezitálás után szaporán felé sietett, és remegve hagyta, hogy Sebastian a hóna alá nyúlva az ölébe ültesse, majd köré tekerje a felmelegedett köpönyegének anyagát. Caenta ráhajtotta fejét Sebastian lassan emelkedő mellkasára, a férfi szívének egyenletes, mély dobbanásának ritmusa képes volt megnyugtatni őt annyira, hogy ne szipogjon olyan gyakran. -El kell menjek valahova... -Caenta apró teste szorosan simult hozzá Sebastianhoz, ami éppen csak abbahagyta a reszketést most csak erősebben rázkódott, és a vadász tudta az okát a lány erős félelmének, ami rettegéssé vált. -Te is velem jössz, nem foglak egyedül hagyni a házban. Menj reggelizni, és készülj el, amíg összepakolok.

-Elmegyünk a városba? -kérdezte izgatottan, ami képes volt elüldözni félelmét.

-Kicsit messzebb megyünk. Fel kell kutassak néhány barátomat. -Sebastian szorosabban mellkasához fogta Caentát, miközben felállt a recsegő hintaszékből. A házba érve leültette Caentát arra a székre, amire két párnát helyezett, hogy elérje az asztalra rakott ételeket. Sebastian kicsomagolta a kenyeret, amiből már le volt vágva egy darab, amit Caenta tegnap hagyott meg a vacsorájából. A papírba csomagolt szárított hússzeletekből hármat vett ki, és a kenyér mellé helyezte. -Most jobb lesz, ha mindent megeszed, mert nem fogunk megállni minden órában.

Szeme sarkából még látta, hogy a lány kinyúl a kenyérért, és letör belőle egy olyan apró darabot, amitől még egy verébfióka se lakna jól.

Sebastian vállára dobta az üres táskát, amibe egymás után hajigálta bele azt a kevés ruhát, amit magával kívánt vinni. A rumlis asztalán lévő térképet kirántotta a papírok tengeréből.

-Milyen messzire megyünk?

Sebastian anélkül válaszolt, hogy megfordult volna:

-Elég messzire, hogy ne ismerjenek, legalábbis téged biztosan nem. Kapd fel a csizmádat, a kabátod és menj, pucold meg Szellőt. -Caenta halvány mosollyal indult meg a kijárt melletti fogas felé, aminek a legalsó kampóján pihent az enyhén nyúzott, nyaknál vékony nyúlszőrmével díszített kabát. A lány imádta, mikor a vadász megengedte neki, hogy segítsen megpucolni vagy megetetni Szellőt. A kanca sokszor orrával lökte odébb játékból Caentát, amit gyakran őszinte kacajjal válaszolt a lány.

Sebastian fejére húzta köpönyegének csuklyáját, derekára csatolt tegezét megigazította, hogy ne akadjon bele ugyanarra az oldalára erősített hosszú, vékony pengéjű tőrébe.

Házából kilépve ajkai közé helyezte a rövidre vágott kesztyűbe bújtatott ujjait, hangos füttyszóra Szellő gondolkodás nélkül otthagyta a lányt, aki fényesre pucolta vastag, téli bundáját. Még a dús sörénye is sokkal kevesebb gubanc volt, mint az általában szokott. Caenta hosszú csizmájába tömte be a bő nadrágjának szárait, hogy jobban melegen tartsa vékony lábait a zord hideg ellen. Aprócska orra piros lett, akár a paradicsom, aminek bőrén látszódtak a sötét pöttyökben szétszórt szeplői.