Shadow Forest

3. Rész

Rohanok. Céltalanul. Annyira fáradt vagyok, hogy nem érzem a lábaim. Mit csináljak? Mi a jó lépés? Menedéket kéne keresnem? De mit? Egy barlangot! Az erdőbe vannak barlangok? Kövek ütán kezdek kutatni. Abban a reményben, ahol kő van ott barlang is. A lépteim lelassulnak. A lábam reszket. Nem tudom eldönteni, hogy a fáratságtól, vagy a félelemtől. Egy ág reccsen a hátamnál. Odakapom a fejem. Gyorsan lekapcsolom a lámpámat. A hang egyre hangosabb. Olyan, mintha szél lenne. De mozgásakor ágak reccsennek. Ekkor megpillantom a hang gazdályát. Egy démon áll meg a fák között. Még nem vett észre.

Vakon futni kezdek. A démon észrevesz és utánam ered. A szívem hevesen dobogni kezd. A félelemtől elerednek a könnyeim. A démon lemarad. De nem álok meg. Futok tovább. Megbotlom valamibe. Gyorsan felpattanok és sántitva lebukok egy fa tövébe. Reszketek és sírok. A levegőt is olyan gyorsan és hangosan veszem, hogy muszály eltakarjam a szám. A démon közeledni kezd. Megáll mellettem. Becsukom a szemem. A könnyeim patakokban folynak. Levegőt sem merek venni. A démon megindul, és távolodni kezd. Elveszem a kezem a szám elől és újra a levegőt kezdem kapkodni. Néhány percig néma csendben ülök. Miután sikerült egy kicsit lenyugodnom, megnézem a sérülésem. Egy mély vágást találok a bokámon, amiből ömlik a vér. A térdemen szétszakadt a harisnya és lehorzsoltam a térdem. A kezeimen kicsi karcolások vannak. A táskámból előveszem az elsősegélydobozt és bekötözöm a bokám. Amikor a kötés a sebemhez ér éles fájdalom nyilal bele. A könnyem elered a fájdalomtól. A térdemre is helyezek egy sebtapaszt.
A félelem újra hatalmába vesz. A táskámat szorosan magamhoz ölelem és összekucorodom. Hiányoznak az emberek. Bárcsak velem lenne valaki. Akárki.
Sok idő elteltével összeszedem magam. A zseblámpát megpróbálom bekapcsolni, de nem világít. Megütögetem és beindul.
-Le fog merülni. -suttogom. Feltápászkodom és sántitva tovább baktatok.
Sehol egy kő. Kezdem elveszteni a reményt.
Fogalmam sincs mióta sétálok céptalanul. Kezdek megéhezni. Levágom magam egy fa tövébe és előveszem a táskámból egy műzliszeletet. Feltápászkodtam a műzliszeletemmel eggyütt, és rágcsálása közben körülnéztem. Egy ösvény pillantok meg. Felkapom a táskám és az ösvény felé veszem az irányt.
Kb 1 vagy 2 órája gyalogolhatok az ösvényen, ami eddig sehova sem vezet. Az ösvény előttem egy kanyart vesz. A bokor megzörren előttem. A szívem megént heves dobogásba kezd. Lekapcsolom a lámpámat. De most nem futok. Hova? Visszafele? Megmeredve állok. Egy fekete alak jelen meg az ösvény kanyarában. Rám néz. A lábam remegni kezd. Lassan hátrálni kezdek. Az alak lassan közeledni kezd felém. Elejtem a zseblámpámat ami nagy csattanással ér földet. Az alak megtorpan a hírtelen zajra, de egy idő után újra közeledni kezd. Megfogja az leejtett zseblámpám és bekapcsolja. A fényt felém irányítja. A következő pillanatban elbotlom.
-Mit keresel te itt?-kérdi egy fiú hang. Halucinálok? Vagy tényleg egy fiú hangja volt? Remény és félelem keveredik bennem.
-Te egy ember vagy?-kérdem nagyon vékony hangon és letörlöm az arcomról a könnyeimet.
-Mondhatni...-dadogja. Az arcát még mindig nem látom a zseblámpa miatt ami a szemembe világít. De hírtelen felindulásból felálok és a nyakába ugrom. A lendülettől az alak hátra esik. Végre valaki! Miután megölelem végleg megbizonyosodok róla, hogy egy ember. A megkönnyebüléstől sírva fakadok.
-Nyugi...-öleli át a derekam. Az arcomat a vállába fúrom. Az ölelése olyan meleg, olyan biztonságos. Miután lenyugottam lassan eltolt magától.
-Jól vagy? -túr zavartan a hajába. Egy szörnyen cuki fiút pillantok meg magam előtt. Kávébarna haja lazán a szemébe omlik. Szemei csak úgy világítanak a sötétben. Teli van karcolásokkal és egy nagy karmolás nyoma látszódik a jobb szeménél.

Még mindig nem merek megszólalni, ezért csak megvonom a válla. A fiú lassan elmosolyodik.
-Gyere-tápászkodik fel. A kezét felém nyújtja, hogy felráncson a földről. Begragadom és felálok. Felszisszenek amikor a jobb lábamra állok. A bokám még mindig nagyon fáj. A fiú tekitete a lábamra téved.
-Nagyon fáj?-kérdi. Megént megvonom a fállam. -Nem vagy valami bőbeszédű.-mosolyog és hírtelen az ölébe vesz. A hírtelen mozdulattól belé kapaszkodom.
-Nyugi foglak.-mosolyog. Ép indulni kezdene amikor megpillantom a táskámat a földön heverni.
-Várj a táskám.-mutatok a földre. A fiút szerintem sikerült lesokkolnom a hírtelen megszólalásommal, mert egy ideig nem mozdul.
-Nyugi viszem.-mondja mosolyogva. A következő pillanatban a táskám lebegni kezd. A fiú meg elindul az ösvényen. Most kébzelődöm, vagy a táskám tényeg utánunk repül? Ezt a jelenséget nem tudom hova tenni ezért csak az én kébzelődésemnek könyvelem el.
A fiú követi az ösvényt. A kínos csöndet köztünk én töröm meg.
-Letehetsz, attól a sebtől még tudok járni...-suttogom.
-Nem, jó így- suttogja vissza a fiú.
-Hova me~-kezdem el a mondatot, de egy rétre érünk. A rét teli van virágokkal és a közepén egy kis fa kunyhó van.
-Ide- válaszol a félbeszakadt kérdésemre.

Amikor a kunyhóba érünk a fiú letesz az ágyra utánna pedig a szekrénybe keres valamit.
-Mi a neved?-kérdem zavartan miután rájövök, hogy nem kérdeztem meg a nevét.
A fiú miután kikotort a szekrényből egy fekete kapucnis felsőt, megszólal:
-Matteo- mondja egyszerűen és az ölembe dobja a pulcsit. -Ezt vedd fel.-mondja és levágja magát mellém.
-Nem kell...-fogom meg a ruhát és épp visszaadnám neki amikor megszólal.
-Ha nem akarod, hogy rádtaláljanak a démonok vedd fel.-mondja egyszerűen. Rám sem nézve. Ettől a mondattól lesápadom. Persze, hogy nem akarom, hogy megtaláljanak a démonok, de nem fogom egy idegen fiú pulcsiát felvenni.
-Figyelj.-kezd bele a fiú, akarom mondani Matteo, a lesápadt arcomat látva.-A démonoknak kifinomult szaglása van. Meg tudják különböztetni a démon szagot az emberétől.-magyarázza.
-És a te pólód ebben hogy segít? Te is ember vagy nem?-nézek értetlenkedve Matteora.
Matteo elmosolyodik.
-Gyorsan forognak a fogaskerekek...-dől hátra az ágyon. -Csak bíz bennem. Vedd fel.
-Nem vagy ember?-vonom fel a szemöldököm.
-Vedd már fel!-nevet.
Szótfogadok és felveszem a pulcsit. Egy picit nagy... Na jó, nagyon...
-És neked? -kérdi Matteo.
-Mi nekem?-kérdek vissza.
-Mi a neved?-ül fel mellém.
-Jaa. Emma
-Emma- ismétli meg és a fejemre húzza a kapucnit úgy, hogy ne lássak. Mire leveszem a fejemről Matteo nincs mellettem. Hogy került ilyen gyorsan a szoba másik végébe?
-Újra kéne kötözni a lábad. Dob nekem egy henger kötszert, amit zavartan elkapok.
-Szabad?-gugol le elém. Miért akar nekem segíteni? Miért kedves velem?
-Hahó? -fordítja oldalra a fejét.
-Miért vagy ilyen kedves velem? -kérdem erősen megszorítva a kötszert.
-Az lenne a fura, ha nem lennék.-sóhajt és leül mellém. Mikor látja, hogy még mindig ezen a kérdésen rágódom folytassa.-Te vagy az eggyetlen ember akivel találkoztam ennyi idő után.-veszi ki a kezemből a kötszert és kikötözi a lábam.
-Mennyi ideje vagy kint?-kérdem. És ekkor eszembe jut a legenda a 10 éves kisfiúról.
-Elég sok, miért? -kérdi fel sem nézve.
-Nem... Nem rólad szól az a legenda véletlen?-teszem fel a kérdést inkább magamnak mint neki.
-Milyen legenda?-néz fel.
-A legenda szerint egy 10 éves kisfiút kilöktek a burkon és azóta senki sem látta, sokak szerint meghalt, mások szerint démonná változott.
-Azt a roha...khm.
Mivel látja, hogy értetlenül nézek rá folytassa.
-Igen... Ezek szerint rólam szól.-mosolyog, és meghúzza a kötést a lábamon.- Így jó?-kérdi.
-Igen, köszi.-huzom a lábam törökülésbe zavaromban. Matteo csak elmosolyodik és megént hátradől az ágyon.