Egy csepp vér [Itteki no Chi] 2. A történet folytatódik.

2. Január első kihívásai.

Chi szemszöge:
A január úgy kezdődött ahogyan gondoltuk. Nekem sajnos megint iskolába kellett járnom. Pedig már úgy hozzászoktam ahhoz hogy Ryuu mellett dolgozok a maffia egyik végrehajtójaként. Furcsa volt visszaszokni az idézőjelbe tett normális középiskolás életbe. De igazából nem is terveztem visszaszokni. Sosem szerettem. Nem voltak barátaim csak azért jártam, mert nem volt jobb elfoglaltságom. Igyekeztem olyan lenni mint egy normális diáklány. De ez már ott nem volt igaz hogy nem vagyok olyan mint a többiek. 
Árva vagyok. Áldott vagyok. Egy szökött rabszolga vagyok. Azaz hogy voltam. Ezt már kihúzhatjuk. Mert már nem tartom magamat annak. Akkor mikor Yokohamába érkeztem több dolog történt velem. Bár ezek némelyikére csak homályosan emlékszem. Az egyik ilyen esemény után találkoztam egy alvilági hapsival. Nem tudom miért akart segíteni nekem. De úgy tűnt az neki elég, hogy megszedte magát azon hogy nem tudtak megölni az emberek.
Nem is nagyon kötött bele abba hogy már nem dolgozik lényegében nekem... Bár ki tudja hogy Mori san mennyire fenyegette meg hogy bontsa a szerződésemet. Remélem azért életben hagyta mert sokat köszönhetek neki. Többek között azt is hogy abba a jobb nevű középiskolába kerülhettem be.
De hamarosan vége. Hiszem már csak tavaszig kell normális életet élnem. Mivel miután vége van ennek a tanévnek és leteszem a vizsgáimat onnantól már nem csak hogy felnőtt leszek, de a maffia teljes értékű tagja. Vagyis már csak egy pár hónapot kell kibírnom egy légtérben az ostoba osztálytársaimmal.
Olyan bugyutának tűnnek, nyavajognak amiatt, hogy elkenték a sminkjüket. Vagy nem kaptak olyan körömlakkot amilyet kerestek. A fiúk meg sírnak, hogy az apjuk nem engedi, hogy este későig kint lógjanak az utcákon. Lehet a szüleik pontosan tudják, milyen emberek járnak kint olyankor. Köztük én és Aku is. Az igazi alvilág emberei. El sem tudják képzelni azokat amiket nekem túlélnem ebben a veszélyes szervezetben. Ők körömlakkért sírnak én meg moshatom ki a vért a hajamból egy-egy küldetés után...
Még bele se tudnak gondolni abba, milyen hogyha a sötét alvilági körökben mozog egy hozzám hasonló lány. Ezért is tartom idegesítőnek a többieket mert nem értik meg, hogy én milyen életet élek. Össze sem lehet hasonlítani a sajátjukkal.
Egyetlen egy ember van, aki tudja milyen vagyok. Hogy hol dolgozom. És valószínűleg azt is sejti kinek az ágyában alszok. Szerencsére már az az egy személy, névszerint Misaka Reina visszafogta magát amióta tudja a titkomat. Sőt nem csak, hogy nem mondta el senkinek, de azóta próbálja elkerülni az Akutagawa Ryunosuke témájú beszélgetéseket. Ha viszont valaki a társaságából mégis felhozza, akkor ő egyből rám néz, hiszen pontosan tudja jól kinek vagyok a barátnője.
Az új év első tanítási napján, mikor beléptem a terembe akkor is összetalálkozott a tekintetünk. Kicsit megváltozott a szünetben a külseje. Befestette a haját pirosra. Gondolom azért, hogy ne csak nekem legyen ilyen rikító színem. Bár erről is azt hiszik, hogy festett. Mert nem tudják, hogy áldott vagyok. Barna szeme hosszasan nézett engem, végigmért többször is és elég hamar megtalálta rajtam azt a két dolgot ami eddig biztosan nem volt rám jellemző. 
Nem hordtam semmilyen ékszert korábban, most mégis megakadt a szeme a nyakláncomon és a karkötőmön is. Láttam a szemében, amikor megint belenézett az enyémbe, hogy már azt is tudja, kitől kaptam ezeket és, hogy nem véletlenül van "R" betű a karkötőmön. Láttam, hogy sárgul az arca, szinte megette az irigység, annyira féltékeny volt éppen abban a pillanatban rám. Én csak egy elégedett mosollyal nyugtáztam, hogy nyertem. És ő is érzi hogy nyertem. De ettől még továbbra is szemmel kell tartanom, ha azt akarom, hogy ő ne legyen az utamban. Ugyanis Ryuut nem adom oda senkinek! 
Aztán mikor egyik szünetben mellém sétált. Hagyta hogy a barátnői elhagyják a termet. Ő viszont lemaradt tőlük. Hallgatta hogyan halkul el a hangjuk a folyosón miközben távolodtak a teremtől. Sóhajtott is egyet miközben kezei ökölbe szorultak. Hallottam, hogy ropognak a csontjai eközben. Nagyon feszült volt. De tartotta magát. Nem ordított rám. Pedig úgy éreztem az aurájából, hogy legszívesebben lehet kihajintana az ablakon. Nem is nézett rám csak úgy odasúgta. 
- Tőle vannak? 
- Igen karácsonyra kaptam ezeket. - érintettem meg a nyakláncom medálját
Nem mondott rá semmit csak tovább állt. Tudtam jól, hogy bármennyire is szeretne engem eltenni valahogyan lábalól vagy legalábbis elkergetni Akutagawa közeléből semmi esélye nincs rá. Elvégre mi együtt dolgozunk, egy párt alkotunk, ő ezzel szemben egy ismeretlen, akit ráadásul Aku gyűlöl amiért pisztolyt szegezett rám. Vagyis neki semmi esélye, hogy a közelébe férkőzzön. 
- "Bár úgy látszik nem adta fel a reményt. - gondolkodtam magamban, ahogy figyeltem a magassarkújának kopogását elhalni a folyosón - Olyan mint Higuchi.... Miért kell nekem egyszerre két idegesítő némbert is távol tartani a páromtól? Nem mintha Aku meg akarna csalni... Esélytelen, hogy ilyet tenne... De akkor is zavaró a két liba jelenléte..."
...
A következő pár napban mindig későn mentem haza, mert közeledett az a verseny, amire már hónapok óta, úgymond készülünk. A tanárnőm pedig ragaszkodott a különórákhoz, hiába mondtam neki, hogy felesleges az ilyen szintű felkészülés. Azt mondta: Attól hogy az évfolyamban én vagyok a legjobb és legokosabb még nem jelenti azt, hogy annyira elbízhatom magamat. 
Nem akartam vitatkozni vele mert úgy hamarabb szabadulhattam. Az a baj hogy annyira nem veszem ezt komolyan, hogy azt hiszi, hogy gőgös vagyok vagy ilyenek. Pedig a valóság az, hogy tényleg nem érdekel hogy mi lesz a verseny végeredménye. De azért hogy őt meg tudjam nyugtatni tettem amit mondott. Így bejártam vele társalogni, hogy még inkább felkészüljünk. De láttam az arcán hogy tudja, igazam van, mert minden amit át akart velem beszélni azt én már tudtam. 
Minden nap mikor kiléptem az ajtón éreztem magamon egy furcsa tekintetet. Egyszerre volt szúró érzés de ugyanakkor egy nagyon kíváncsi pillantás. Hamar rájöttem hogy ugyanazon féltékeny szempár figyel engem mint azon az éjszakán. Mikor először éreztem azt hogy bármi is fog jönni a jövőben Ryuu vigyázni fog rám. Bármilyen veszélynek leszek kitéve ő ott lesz hogy megvédjen.
Tudtam hogy Reina azért figyel engem hogy lássa a páromat. De neki más dolga volt nem kísérgethetett állandóan. Bár hiányzott nekem nem nyafogtam. Nem kértem tőle hogy esténként inkább velem járjon. Amúgy is egy maffiózó vagyok nem kell hogy mindig megvédjen engem. És volt még egy dolog ami miatt nem bántam. Ugyanis Braint kereste.
Bár elég nagy vérdíj volt a fején a maffia részéről hogy ne akarjon a közelembe jönni. De Aku nem akart várni. Meg is értem. Minél hamarabb elteszi láb alól annál hamarabb leszek tőle teljes biztonságban. Azon a héten végig ezen ügyködött. végigjárt rengeteg régi birtokot hogy megtalálja azt amelyikben fogva tartott.
Pénteken viszont már értem jött. Aznap ugyanis a főnök nem engedte el hogy városon kívül kutasson. Helyben volt rá szüksége, ezért mikor kimentem a suli előtti térre, már ott várt. A sötétben olyan volt mintha csak egy a gyerekét váró apuka lett volna. Láttam rajta hogy szinte kivirágzik mikor megpillantott. Biztosan hiányoztam neki. Én pedig egyből odaszaladtam hozzá és átöleltem a derekát. 
- Chi... valami baj van? - viszonozta tettemet 
- Csak hiányoztál... meg az is hogy így vártál rám... 
- Te is hiányoztál nekem Chi... -  szorosan magához fogott és bújt a nyakamhoz 
- Ryuu...? - furcsa volt mert az utcán nemigen csinált ilyet. 
- Valaki figyel minket... - suttogott 
- Tudom  - feleltem halkan - Miattad, mert egy "rajongód" 
- Micsoda? - emelte fel a fejét - Várj? Azt ne mondd hogy ez megint ugyanaz a liba aki- 
- De igen az figyelt engem hogy láthasson téged... - simogatni kezdtem az arcát, hideg volt a bőre, a tél hidege teljesen átjárta. Éreztem rajta hogy jól esik neki hogy megérintettem. Hiszen az én tenyerem még kellemes meleg lehetett neki.
- Chi?
- Kérhetek valamit? 
- Bármit amit csak meg tudok tenni.
- Csókolj meg... Meg akarom mutatni neki hogy te az én párom vagy... 
- Ezer örömmel kedvesem!
Olyan jól esett, hiszen reggel csókolt meg utoljára mikor eljöttem hazulról. Bár a bőre hideg volt az ajkai forrón tapadtak az enyéimre. Engem is teljesen felhevített. Nem érdekelt hogy hányan látják azt hogy mi mit teszünk.
Reméltem, hogy elég jelzés lesz végre Reina-nak, hogy megértse ideje elhúzni a csíkot és nem figyel majd engem tovább. Amúgy sincs esélye ennél a pasinál. Nem is értem miért nem adta még fel. Bár tudom hogy Ryuu egy olyan személy akiért érdemes küzdeni, hiszen én magam sem fogok lemondani róla. Még akkor sem ha két idegesítő nőszeméllyel is el kell bírnom, hogy ne legyenek képesek elvenni tőlem Aku-t. De az egyikkel úgy tűnt egy időre nem kell foglalkoznom, mivel miközben élveztem Ryuu csókjait fél füllel hallottam, hogy sírva elszalad... többé nem fog zavarni minket.
Ryuu szemszöge:
Chi leírása alapján egész héten kerestem azt a birtokot ahol fogvatartották őt. de Yokohama környékén nem találtam meg. Távolabb kellett lennie. És nekem is tágítanom kellett azon a keresési zónán ahol kutattam. 
Sajnos a miért Chi nem emlékszik hogy hogyan került a városba. Vagyis az azutáni időkre hogy a képessége végső formája megjelent. Akkor elszabadult az ereje. És ugyan úgy ahogyan Chuuya san sem emlékszik azokra a pillanatokra amikor a korrupciót használja úgy Chi emlékei is homályosak. Annyit tudott hogy nagyon erőssé vált és meg tudod szökni. Többet nem árult el arról a napról. Nem tudom hogy azért mert fél.
Nem meri elmondani hogy milyen volt akkor. Fél hogy meg fogom utálni. Vagy szégyelni hogy mit tett. Az is előfordulhat hogy tényleg semmire nem emlékszik. Egy apró részletre sem. De éppen emiatt nem tudjuk merről érkezett a városba, vagy milyen messziről, mennyi időt utazhatott. Ezek mind megnehezítik a kutatást. Pedig minél hamarabb meg kell találnom azt a szemetet. 
Viszont pont azért amiért ennyit kutattam nem tudtam haza kísérni Chit. Pedig szívesebben tölteném vele a délutánokat miután végez az iskolai programjaival. Láttam rajta már az első napon hogy semmi kedve visszamenni. Beleszokott a maffiás életbe. Persze hogy nehezére esik megint úgy viselkedni mint korábban. De így volt jobb nem akarom hogy megint a közelébe menjen az az ember. 
Pénteken viszont új munkát kaptam Mori santól. Így fel kellett függesztenem a kutatást. Rosszul esett de nem tettem ellene mert Brain nem bujkálhat örökké. Ha vissza akarja szerezni Chit akkor előbb vagy utóbb lépni fog és az lesz a végzete is. Hiszen a maffia emberei nem fogják szó nélkül tűrni hogy felbukkanjon a városban. 
Elég nagy szervezet vagyunk nincs olyan hely ahol ne érnénk el. És mindig megvédjük azokat akik hozzánk tartoznak. Főleg hogy Chi egy gyógyító. Nagyon sok ember életét megmentette már és ez a hír elterjedt a szervezetben is. Egy ilyen hasznos személyre mindenki vigyázni fog. 
Bár arról szerintem nem tudnak hogy a kedvesem. De nem igazán szoktam figyelni az ilyen témájú pletykákat rólam. Nem tudom mit beszélnek róluk a hátunk mögött. Azt tudom a húgomtól hogy voltak páran akik azt hitték korábban hogy Higuchi és köztem van valami. Ami természetesen tévedés. De ha ilyen beszédek járnak akkor lehet rájöttek már hogy ki a valódi kedvesem. Ki tudja engem igazából nem érdekel és azt sem tudom hogy jó vagy rossz az hogy tudnak kettőnkről többiek. Ez még a jövő kérdése de remélem nem lesz baj belőle hogyha kiderül.
De visszatérve a pénteki melóra. Chuuya san jelentette hogy az egyik informátorát fogságban tartják. Pedig olyan adatokat szerzett meg amik nagyon kellenek a főnöknek. Így kettőnket küldött a kimentésére. 
Nem volt nehéz bejutni az épületbe és mivel Mori san nem adott olyan parancsot hogy kellenek szemtanúk, így mindenkivel végeztünk. Felesleges volt egy ilyen ifjú lázadó csoportot megtartani. Mikor elértük a célpontot őt le akarták volna lőni. De Chuuya megállította a golyókat így sértetlenül mentettük ki a célszemélyt. Majd lehető leggyorsabban távoztunk a mészárlás helyszínétől. 
Egy sikátor mélyén a sötétben beszéltünk vele. Még mindig nagyon feszült volt és nem is értettük hogy mi lehet vele. Hiszen már megmenekült nem marad senki a szervezetből aki árthatna neki. Akkor mégis mire ez az aggodalom? 
- Nem érünk rá egész nap! - mordultam rá - Infókat ígért. Hol vannak?
- Akutagawa... - tette a vállamra a kezét a kalapos - Lehetnél néha kedvesebb ilyenkor. 
- Elnézést... csak haladnék... 
- Végzünk hamar és mehetsz hozzá. - mosolygott hiszen tudja jól hogy Chi-hez sietek. Látja rajtam de éppen ezért zavarba hozott így oldalra tekintettem.
Viszont az, hogy megszólaltam kibillentette az informátort. Letörölt egy izzadságcseppet a homlokáról, kicsit lentebb adta a merev testtartását. De még mindig összevissza járkált a tekintete. Valakit nagyon keresett vagyis továbbra is a pánik ült rajta. Elkapta a kalapos karját ami meg engem feszített be hogy mégis mit akarhat tőle. 
- Nakahara san ne álljunk meg! Menjünk tovább! 
- Neked meg mégis mi bajod van? 
- Nem állhatunk meg! Azt mondták van valaki aki megöli azokat akik értem jönnek! Meg persze engem is!
- Kicsoda?
- Egy orvlövész! 
- Rendben menjünk... De nem fog tudni lelőni hiszen láthattad bármilyen távolságban megállítom a golyókat- 
- Nem tudod! Ezt nem! E-ez ellen még te Nakahara Chuuya sem tehetsz semmit! 
Tényleg rettegett látszódott tekintetéből. Gyors léptekkel elindult, mi pedig követtük. Ahogy haladtunk előre beszélni kezdett. Elmondta azokat az információkat amiket megszerzett és amikre Mori san is kíváncsi lesz majd. Valamit átadott egy pendrive-t, amin tervrajzok voltak.  Majd arról kezdett el beszélni hogy megtudok még valamit. Viszont már annyira rohant előre hogy a vörös most már megállította. A vállára tette a kezét. 
- Mi a faszért menekülsz ennyire? 
-Mert AZ meg fog ölni! 
- De kicsoda? 
- A Rózsa! 
A név hallatán mind a ketten megdermedtünk. Erre a névre abban a környezetben egyáltalán nem számítottunk. A Rózsa ugyanis egy bérgyilkos. Egyesek szerint a legjobb a világon. Híres az alvilág köreiben és szinte már legendák terjednek körülötte. 
Sosem hibázik. Nem téveszt célt. Vagy hogyha igen annak pontosan ez volt a célja. Szinte még senki sem látta. De rengetegen ismerik ezt a nevet amit lényegében a rendőrök adtak neki a körülmények okán amit maga mögött hátrahagy. Sosem lehet tudni, hogy hol fog lecsapni. Csak utólag látják a helyszínen hogy ő tette. Azon a ponton ahonnét lőtt, mindig találnak egy kupac rózsaszirmot. Ez a védjegye. 
Éppen ezért az, hogy most lehet tőlünk nem messzire van, a világ egyik legkeresettebb, körözöttebb bérgyilkosa és figyel bennünket, ijesztő hangulatot kölcsönzött. Még számomra is. Már értettem, hogy miért retteg annyira az előttünk álló férfi. Chuuya sannal egymásra néztünk.
- Biztos hogy a Rózsa az?
- Igen! Ezt mondta a szemembe! Idézem: "Kíváncsi vagyok kik jönnek majd érted? Mert a rózsa mindegyikkel végezni fog!" Nevetett majd ott hagyott.
- Ki volt ez? A főnökük? 
- Nem... Ő ott maradt velem. A fiú ölte meg. - nézett rám elégedetten 
- Akkor ki az aki felbérelte a rózsát? 
- Ez az, amit még megtudtam, ő irányítja ezeket a kis szervezeteket a háttérből, hogy még több galibát csináljon egy nagyobb terv részeként! 
- Micsoda?? - akad ki ezen a részen a vörös is 
- Egy külföldi -
Egyetlen golyó volt az ami behatolt a koponyájába. Összeesett és meghalt. Mire felfogtuk hogy a bérgyilkos tényleg lecsapott, a célszemély már halott volt. Ott feküdt előttünk egy kis lyukkal a szeme között. Egyre terebélyesedő vértócsa vöröslött alatta. 
Chuuya hamarabb felfogta, hogy mi történt. Felocsúdott a hirtelen jött lesokkolásból és a tetőre repült a képességével. Mivel tudta hogy máshonnan nem jöhetett a lövés csakis fentről. Pár másodperccel később én is visszanyertem az öntudatomat, követtem. De nem jutottam annyira gyorsan fel a tetőre Rashomon-nal mint ő a zeró gravitációval. 
Addigra mire odaértem mellé, egy távolabbi épület sarkát figyelte. Meredten mint aki szellemet látott. A hó lassan hullott alá a fellegekből. De még így is elég messzire el lehetett látni. Nem volt köd ami a város fényeit elhomályosította volna. Ezért is volt biztos abban hogy már nem kaphatjuk el.
- Elmenekült... - mondta úgy hogy nem fordult felém. Nem mozdult meg. Még csak nem is pislogott. Teljesen le volt fagyva. 
- Chuuya san?
- Láttam a rózsát... - mormolta magában le sem véve a szemét arról az épületről.
Ahogy meredten figyelte a várost mintha várta volna hogy esetleg a távolban megint felbukkan. Hallottam a hangján hogy olyan mint aki maga sem hinné el azt amit mondott. 
- Micsoda? - kérdeztem vissza - A Rózsát? Chuuya san te- 
- Láttam őt... Rám nézett... Ide a szemembe... - fordult felém egy pillanatra, majd vissza arra a tetőre. 
- Biztos hogy ő volt az? 
- Olyan volt mint hogyha ismert volna engem.... 
- Micsoda? Hogyhogy ismert? 
- Mikor a szemembe nézett... Mintha... azt súgta volna "Titeket nem öllek meg."
- Mire az a többes szám? 
- Így éreztem, hogy téged és engem sem fog megölni. Életben hagy bennünket. Pedig megtehette volna hogy odalent a sikátorban mind a hármunkkal végez. De nem tette, nem akart megölni minket.
- Engem sem? Hogyhogy? Ismer minket? 
- Nem tudom... 
Nem mondott semmit ezek után, csak bámult oda arra az épületre, aminek a szélén köddé vált a rózsa. Meg-megrezdült a teste mint aki utána akarna menni. De valami visszafogja. Az a tekintet amivel az a személy rá nézett. Magánkívül volt, de nem fogtam fel, hogy miért? 
Talán ha én is láttam volna azt a Rózsát, akkor tudnám min megy keresztül? Mi zajlik le benne? De így csak igyekeztem támogatni. És szüksége is volt rá. Hiszen többször elgondolkodott és megállt, míg visszasétáltunk a központba. Mori san irodájának ajtaja előtt megállított engem is.
- Chuuya san?
- Akutagawa... Ne mondd el senkinek! - súgta -  Tartsd titokban, hogy láttam őt, vagy azt hogy egyáltalán ott volt! Értetted? 
- I-Igen. - dadogtam. 
Különös volt, még senki miatt nem láttam a kalapost ilyenek. De tettem amit mondott és befogtam a számat. Biztosan oka van a hirtelen változásának.
És ha tényleg ismer minket a Rózsa... Akkor jó okkal nem akar róla szólni a főnöknek. Vagy bárki másnak, bizonyára még el akar ezen gondolkodni, hogy mégis kit láthatott akkor ott a tetőn. 
Jelentés után elengedett minket Mori és bár aggódtam kicsit jelenlegi mentoromért, nem tudtam segíteni rajta. Pedig szerettem volna valahogyan előrébb mozdítani a gondolatain. Vagy hazavinni mert nem tudtam mit fog most tenni. Hiszem mégis elég rossz állapotba került. Aggódtam hogy valami hülyeséget fog tenni. Mégsem tehettem semmit, sőt Chuuya san próbált úgy viselkedni mintha nem történt volna semmi.  
Magamra hagyott és elment. Azt mondta ne foglalkozzak ezzel menjek Chi-hez. De a gondolataim folyton visszatértek hozzá a tetőre. De el kellett engednem. Nem feszegethetem. Majd el fogja mondani nekem is ha úgy ítéli meg. 
Megráztam a fejem és inkább arra koncentráltam amire eredetileg is terveztem. Szaladtam ahhoz a középiskolához ahol a kedvesem már várt. Tudtam hogy jobb ha neki sem mesélem el ezt. Mert egyelőre elegendő az az egy probléma. Azt akarom leghamarabb megoldani. A rózsa majd később kerül sorra. Valamint most a legfontosabb hogy végre újra kézen fogva sétálhassak Chi-vel haza.