Lopott pillanatok

1.fejezet

Kelet felől a Nap már kezdett felkelni az égen. Bár magamtól is már keltem volna, hogy a szokásos reggeli feladatokat elvégezzem, de anyám ezt a tervemet meghiúsítva nagy örömmel vágta ki az ajtót.
- Lányaim! Keljetek fel! Fontos hírem van!- mosolyát nem szerettem volna letörölni az arcáról, ezért felültem szerény, ágynak nem nevezhető fekhelyemen és figyelmesen vártam, hogy belekezdjen mondanivalójába.
- Christophina Duffield! Kelj fel!- anyám a húgom fekhelyéhez lépett és elkezdte rázni a vállát. Ez megtette hatását mivel lánytestvérem is felült, álmosan a szemét törölgetve már ő is anyánkra figyelt.
- Levelet kaptam!
- Honnan?- egyből jobban érdekelt. Ide nem sokan küldenek levelet. Főleg nem olyat, aminek anyám ennyire örül. Inkább csak számlákat szoktak, de annak miért örülne?
- A palotából!- Christophinával egymásra néztünk.
- A palotából?!- kérdezte.
- Igen!- kiugrottam a vékony lepel alól és kikaptam kezéből a levelet, amiben a következő állt:

Kedves Patricia Duffield!

Mint minden Dániában élő negyvenöt év feletti nő, ön is lehetőséget kap arra, hogy konyhai munkát kapjon a palota falai között. Nem kell mást tennie, mint feladnia egy levelet, benne az életrajzával és, hogy miért lenne ideális az állásra. Néhány nap múlva válaszlevelet kap, hogy a felvétel sikeres volt-e, vagy sem.

Sok sikert kívánunk!

Üdvözlettel: Christopher Nielsen a király segédje

Még nézegettem egy ideig a papírlapot. Ilyen jó fogású, selymes papírt még életemben nem fogtam, a kacskaringósan ráírt betűk pedig nehezen olvashatóak, de gyönyörűek voltak.
- Ez tényleg igaz?- néztem fel rá.
- Mi az? Add már ide!-húgom kikapta a kezemből a papírt rajta a mindennél többet érő üzenettel és olvasni kezdte.- Ez tényleg igaz, mama?- nézett rá választ várva.
- Persze, hogy igaz! Már ki is gondoltam, hogy mi lesz a válaszlevelemre írva. Gyorsan add ide!- visszavette a levelet és gondosan összehajtva a borítékba tette, amin tényleg ott díszelgett a királyi pecsét.- Már sietek is feladni! Ti addig csináljátok meg a reggeli feladatotokat! Ha hazaértem mindent elmesélek részletesebben is.
Azzal már be is csukta maga mögött az eddig nyitva levő ajtót. Christi rám nézett én pedig rá. Egy szó nélkül, még mindig ledöbbenve vettük fel a nappali ruhánkat és neki kezdtünk annak, aminek kellett. Én mostam a húgom pedig a padlót és a házikóban lévő néhány bútort súrolta.

Anyám hamar hazaért. Felnéztem rá amolyan „mond, mert kíváncsi vagyok" nézéssel. Barátságosan rám mosolygott és már bele is kezdett.
- Szóval, reggel kimentem ellenőrizni a postát, szokásosan. Gondoltam, hogy úgysem lesz levél, mivel sohasem szokott lenni. Megláttam, hogy oda van téve egy levél a földre. Felvettem, és amikor megláttam, hogy a palotából jött majdnem felsikoltottam. Feltörtem a pecsétet, és ami a levélben állt... egy csoda volt. Egy új lehetőség, amit azt hittem, hogy sosem kapok meg újra az élettől. El sem hiszitek mennyire...- már törölgette az előtörő könnyeit- hálás vagyok az égnek, hogy ez megtörtént velünk.- Christivel odasiettünk hozzá és jó szorosan megöleltük.
El tudom hinni, hogy ez neki mekkora dolog lehetett. Apa halála óta, amikor még csak nyolc éves voltam Christi pedig öt, minket csak rossz dolgok értek. Anya is elvesztette a munkáját, teljesen összeomlott és persze mi, a lányai is. Jó pár dolgot el kellett adnunk, hogy egyáltalán ételt tudjunk tenni az asztalra. Nehéz időszak volt, de úgy tűnik, most vége. Apa emlékét örökké őrizni fogjuk, és bár sosem tudjuk majd elengedni, de most már nem rosszérzéssel gondolunk rá, hanem jó szívvel, hogy amíg élt, miénk volt a legjobb apa a világon.

Azt vettem észre, hogy már mind a hárman könnyezünk. Bár még egyáltalán nem volt biztos, hogy felveszik anyát, mi már annyira örültünk, mintha már megtörtént volna.

Még egy ideig takarítottunk, utána anyám elment a kis patakhoz vizet hozni estére mi, Christivel pedig kimentünk az aprócska kis kertünkbe. Minden nap, egy időre kijöttünk ide. Nappal beszélgetni vagy a felhőket bámulni, este a csillagokat nézni, télen hógolyózni, ősszel pedig egyébként is a kertben van munkánk. A levélsöprés.

Tehát, ezen a szép júniusi délutánon is ezt csináltuk. Kimentünk, lefeküdtünk a zöld fűre és a felhőket kémleltük. A nap halványan világított az arcunkba. Lehunytam a szemem és csakis a hangokra koncentráltam. A kellemes madárcsicsergésre, arra, ahogyan a leheletnyi szél a fák leveleit mozgatja, vagy a szomszéd kisgyermekekre, akik öröm telve fogócskáztak a hátsó kertben.
- Mit szólsz?- törte meg a csendet Christi.
- Mihez?- kérdeztem vissza, mintha nem tudnám azt, hogy milyen témáról szeretné kikérni a véleményem.
- Jól tudod te azt.- nevetett fel.
- Szerintem ez egy kiváló lehetőség arra, hogy lezárjuk ezt a borzalmas korszakot. Végre lesz állása anyának és még el is tudja magát foglalni.- mondtam ki a véleményem.- A te véleményed?
- Nem is tudom. Azt gondolom, mint te. De egy dolog mégis érdekel. Mi lesz velünk?- a még mindig lehunyt szemem felett a homlokom összeráncolódott.
- Hogy érted ezt?
- Te még nem vagy nagykorú. Anya nem fog minden nap a palotától idáig gyalogolni és fordítva sem. Ott fog lakni. De mi? A nagyszüleink Angliában élnek. Mi pedig nem maradhatunk egyedül a házban.
- De maradhatunk. Erre nincs törvény.
- Nem törvényileg értem. Maradni maradhatunk, de nem akarunk.- igaza volt. Nem azért nem akartam egyedül maradni a húgommal, mert sok lenne a munka, hanem, mert anya végtelenül hiányozna.
- Biztos van rá valami megoldás.- próbáltam lezárni a témát. Nem adhattam rá nyugtató, de hamis választ. Nem szerettem volna hazudni.
- Ettől nem lettem nyugodtabb.- kinyitottam a szemem és felé fordultam.
- Christi, én sem tudok erről az egészről többet, mint te. Még az sem biztos, hogy anyát felveszik. Ne tervezz előre, sokszor nem jó dolog.- megfogtam a kezét és az én kezeim közé zártam- Még meglátjuk mi lesz, jó?
- Jó.
Visszafeküdtem a földre, de a kezét még mindig fogtam. Christophina még csak tizennégy éves volt, de már több dolgot átélt, mint kellett volna. Apa elvesztése után ő sem és én sem szerettük volna, ha anya is elmegy. De, ha muszáj lenne, természetesen engednénk, hogy menjen. Már ha így akar menni. Ő sem szeretne itt hagyni minket, ebben biztos voltam. Inkább tovább nem is agyaltam ezen, még semmi sem biztos.

Lassacskán a Nap ledolgozta munkaidejét és a Hold már meg is jelent, hogy leváltsa. Mi pedig ugyanilyen lassan először csak felültünk, majd fel is álltunk és visszamentünk a kis otthonunkba. Anya már tálalta a szokásos vacsorát, ami minden nap ugyanaz volt. Igen, unalmas, de legalább volt mit ennünk. Az az egy falat kenyér több volt, mint azt bárki hinné. Gyomrom már hozzá szokott a kevés táplálék mennyiségre így nem kezdett el korogni az éjszaka közepén. Régebben voltak ilyen problémáim, de az óta már eltelt egy idő és volt ideje hozzászokni.

Miután a kevéske vacsorát leöblítettük vízzel, lemosakodtunk abban a vízben, amit anya takarítás után hozott. A víz hideg volt, de mivel ma is leizzadtam, jól esett lemosni magamról a ragadós izzadságot.

Kész voltam ezzel is. Felvettem az esti ruhát és fekhelyemre feküdtem és betakaróztam a vékony kis lepellel. Csak néhány másodpercbe telt, amíg szemeim leragadtak és édes álomba merültem.