Lopott pillanatok

4.fejezet

Amíg a királyné nem tartózkodott a szobában mi nem szóltunk egy árva szót sem. Hirtelen nyílott az ajtó és Ingrid királyné lépett be rajta.
-         Nos, szóval csak ennyit szerettem volna, amit az előbb elmondtam.- ránk mosolygott, de mosolya most szomorkás volt, nem úgy, mint az előbb.- Lent Mrs. Judith elmondja majd a lányok dolgát. Viszlát!
Mi mélyen meghajoltunk és egy gyors köszönés után elhagytuk a szobát. Visszafele úton egyikünk sem beszélt a másikkal, bár ezt a királynéval való találkozás miatti idegességnek tulajdonítottam.

Mikor visszaértünk tényleg előttünk termett egy nő.
-         Patricia, te nyugodtan menj dolgozni!- mondta a nő szigorú arccal.
-         Megyek! Lányok majd később találkozunk!- mosolyt küldött felénk és elment.
-         Nos, öm... kik is vagytok?- kérdezte a nő, aki még mindig nem árulta el a nevét.
-         Én Morgan vagyok.- mondtam
-         Én pedig Christophina, de szólítson kérem Christinek, mindenki annak hív.
-         Rendben. Szóval Morgan,- nézett rám- és Christi. Én Mrs. Judith vagyok a királyné legfőbb segítője. Gondolom, már tudjátok, hogy mi is lesz a feladatotok.
-         Igen, már mondták.- bólogattam.
-         Hát akkor Morgan, holnap takarítani fogsz, utána mosni, te menj a kis folyosón jobbra, Christi, holnaptól kezded majd a mosogatást te pedig a kis folyosón balra. A végén lesz a munkahelyetek. Ma csak nézzetek körül.  Menjetek!- mondta, ellentmondást nem tűrő hangon.
-         Igen, Mrs. Judith.- mondtuk egyszerre és már mentünk is a dolgunkra.

A folyosó kereszteződéséhez érve Christivel egymás felé fordulunk. Most először váltunk el egy időre. Igaz, már hét óra lesz, és nyolc órakor vacsora. Szóval ez nem lesz hosszú idő, de holnaptól mégis változás lesz.
-         Hát akkor egy óra múlva találkozunk.- mondta.
-         Igen.- sóhajtottam egyet, majd egy intés után mindketten megfordultunk és utunkra indultunk.

A folyosó végére érve benéztem a kis helyiségbe. Az egyik oldalon partvisok, seprűk, gereblyék, felmosórongyok és egy ládában sima rongyok sorakoztak. A másik oldalon pedig szennyes kosarak voltak tele ruhákkal, és készen álltak arra, hogy mosva legyenek. Tiszta volt. Sehol sem voltak porszemek, egy sem. De mit is vártam a palotától?
Váratlanul egy hozzám hasonlókorú lány jött oda hozzám.
-         Szia! Josephine vagyok!- kedvesen rám mosolygott.- Új vagy itt?
-         Igen, ma jöttem a húgommal.
-         Honnan?
-         Egy kis faluból innen, Dániából.
-         Hány éves vagy?- kérdezte.
-         Tizenhét. Te?
-         Tizenkilenc.- akkor idősebb.
Beszélgettünk egy-két szót és bemutatta a dolgokat a szobában. Kedves lány volt, örültem, hogy bemutatta a dolgokat. Holnaptól már tájékozottabb leszek.

Josephinnek mennie kellett így én is kimentem a helységből. Mentem volna vissza a szobámba, amikor megláttam egy nyitott ajtón át az esti szürke eget. A nap már lement, de még nagyjából világos volt. Sötétedett.

Kiléptem a kertbe és elámultam a sok növénytől, amik itt találhatóak. A sötétedő égbolt már nem adott annyi fényt, hogy lássak mindent, de jobbra, kicsit messzebb kiszúrtam egy fényforrást. Egy nagyobb épület volt. Az istálló.
Mindig csak a lovas kocsik elé befogott lovakat láttam. Ülni sosem ültem rajtuk. Elindultam felé. Kíváncsi voltam, meg akartam simogatni őket, hisz olyan gyönyörű állatok!

Mentem az oda vezető úton. A bejárata egy nagy istállókapu volt, amit résnyire nyitva hagytak. Bentről fény szűrődött ki én pedig még kíváncsibb voltam. Beléptem hát az istállóba és egyből kiszúrtam a gyertyákat, amik a fényt adták.

Körülnéztem. Odamentem az első lóhoz, amit megláttam és megsimogattam. Megnéztem a nevét: Prince. Gondolom, ő lehet a herceg lova. Mit is mondhatnék, nagyon „kreatív" neve van. Békés állat volt és gyönyörű. Barna szőre és fekete sörénye nagyon illett a nevéhez, ő a lovak hercege.
Nézegettem és simogattam még egy kicsit, amikor egy hangot hallottam.
-         Mit csinál itt a kisasszony ilyen későn?
Férfihang volt. Mosolyogva fordultam oda, de amint megláttam a férfit a mosoly eltávozott az arcomról. A vonásai, a szeme színe ismerősek voltak. A hangja, a testtartása, a mosolya. Tudtam, ki ő. Ő is tudta, én ki vagyok, mert már nem mosolygott és az arckifejezésén eluralkodott a felismerés.