Lopott pillanatok

2.fejezet

Ha az ember az igazak álmát alussza, a legkevésbé sem vágyik arra, hogy valaki felébressze. Én sem kívántam. De amint megtudtam, hogy miért ébresztett fel egyből nem bántam.
-         FELVETTEK!- kiabált anya és majdnem beszabta az ajtót.
-         Hogy tessék?- úgy pattantam ki az ágyból, mint akit kilőttek- Tényleg?
-         Anya, ugye nem csak ugratsz?- ugrott ki Christi is.
-         Miért mondanám ezt, ha nem igaz?- förmedt ránk anya egy kicsikét.
-         Bocsánat mama. Csak olyan hihetetlen!- a húgommal mindketten ölelésbe zártuk anyánkat és eszünk ágában sem volt elengedni.

Patricia, azaz az én drága anyám két héttel ezelőtt kapta meg a „jelentkezési papírt" ahol jelentkezhetett egy konyhai állásra a palotában. Nagyon hamar be is vitte a postára a levelet, amit fel is adott. Azóta semmi hírünk nem volt arról, hogy hogyan áll ez az egész dolog.
Amikor anyám elment vizet hozni a patakból, néhol hallotta, ahogyan gazdag családok úrnői arról beszéltek, amit ezzel kapcsolatban az újságokban írtak. Ezek pedig nem voltak túl nagy hírek.
De most, hogy végre megjött a levél és ilyen jó híreket hozott, nem bántam, hogy ennyit kellett várni.
Még mindig öleltük egymást, de fel akartam hozni egy most már aktuális témát. Azonban húgom megelőzött.
-         De mama, mi lesz velünk?- kérdezte Christi.
-         Ezt, hogy érted?- nézett rá anya összehúzott szemöldökkel.
-         Egyedül hagysz minket?- kezdtek könnyek gyűlni a szemébe.
-         Dehogy is! Tán azt gondoltátok, hogy egyedül hagylak benneteket?
-         Akkor hogyan lesz megoldva?
-         A levélben ezt is megírták. Mármint azt, hogy holnap be kell mennem a palotába. Mindent megtárgyalok az ott lévő emberekkel.
-         Hogyan mész el? Ugye nem várják el tőled, hogy gyalogolj egészen a palotáig?- szörnyülködtem.
-         Nem nem. Nem fogok gyalogolni. Küldenek értem egy hintót!- elámultam. Egy hintót! Micsoda fényűzés! Anya utazhat egy hintóban!
-         De hiszen ez csodálatos!- mondtam széles mosollyal.
-         Ugye? Mindent megtárgyalok én azokkal. Ott fogunk élni a palotában!- annyira örültünk, hogy azt el sem tudom mondani.

Ilyen alkalomnak persze ünnepi vacsora járt.
A nap gyorsan eltelt. Minden munkát hatalmas örömmel csináltunk. Anya átment a szomszéd asszonyhoz egy kis gyümölcsért és friss dolgokért. A szomszéd asszony a mama legjobb barátnője volt. Silke néni sosem házasodott meg. Ennek ellenére nem láttam rajta soha egy cseppnyi bánatot sem amiatt, hogy neki nincsen férje és gyerekei. Nem is volt szüksége férfira. Saját kezű munkából annyi pénze lett, hogy egy hatalmas kúriában lakott.

Az éléskamrájában finom ételek voltak, amiből kérésre mindig sokat adott. Most sem volt máshogy. Anya egy telirakott kosárral tért haza, amiben mindenféle finomság volt.
A vacsoránk a szokásosnál jóval több volt. Az első fogás húsleves volt. A főétel sült hús volt zöldségekkel. A desszert pedig málna, eper és almadarabok voltak. Hosszú idő után olyan jól laktam, mint még soha. Anya elmesélte, hogy megbeszélte Silke nénivel azt, hogy nála lakhatunk, amíg anya el nem intézett mindent. Örültem egy kicsit, mivel a néninél, mindig finom étel, rendes fürdővíz volt, illetve a vendégszobában is puha matracú ágyak voltak. Másrészt viszont szomorú voltam. Igaz, hogy a szomszéd néni gyönyörű házban lakott, de ezek semmit nem értek, ha anya nem volt ott.

A bő vacsora után megmosakodtunk és esti ruhánk felvétele után, az izgalomtól nehezen álomba szenderültünk.

                       𒊹︎𒊹︎𒊹︎𒊹︎𒊹︎𒊹︎

Reggel - csak, hogy változatosak legyünk - anya keltett.
-         Lányaim, egy időre most búcsúznunk kell.
Mindketten fent voltunk már, nem volt nehézség odaszaladni egyetlen anyukánkhoz és szorosan a karinkba zárni.
-         Annyira hiányozni fogsz!- suttogtam a sírástól elcsukló hangon.
-         Ti is nekem.- ő már sírt.
Mikor elengedtük egymást, az ebédlőben Silke nénit láttuk meg, meghatottan. Ő értünk jött. Anyáért pedig kint várt a hintó. Kimentünk elbúcsúzni, és ameddig csak tudtunk, integettünk egymásnak. Christi még utána is futott. Szívfacsaró látvány volt az, ahogy a hintó lassan kitér a látószögünkből, utána a faluból és a város felé vezető út irányába megy tovább.

Két, kisméretű zsákba pakoltuk bele a ruháinkat és személyes tárgyainkat. Én azt a kettő ruhának nem nevezhető rongyomat, egy cipőt, egy szép kis gyűrűt, amit még egy régi udvarlómtól kaptam valamint egy nyakláncot, amin egy kör alakú kis motívum volt. Ezt apától kaptam még régebben.
Mikor készen voltunk, a néni átvezetett a házába. A nagy kúria még mindig olyan gyönyörű volt, mint máskor. A padlók csillogtak és nagyítóval sem talált volna senki, még egy porszemet sem. Christivel külön szobát kaptunk. Mindkettő nagy volt és az enyém egy erkéllyel is rendelkezett.
Magamra maradtam, míg bepakoltam a ruhákat a szekrénybe. Összehajtogattam és betettem a polcos részre. A nyakláncot és a gyűrűt egy kagyló alakú porcelántálba, az ékszertartóba tettem.

Lehuppantam az ágyra. Kényelmes matraca volt és az ágykereten is aranyszínű díszek voltak. Szerettem, mert oly gyönyörű volt. De talán túl elegáns egy magamfajta parasztlánynak.
-         Gyerekek! Gyertek reggelizni!- felálltam az ágyról, lementem a lépcsőn és az ebédlőhöz siettem.
Belegondolva, kicsit talán örültem, hogy ezt az egy-két napot itt töltjük. Legalább hozzászokunk majd a palotához. Bár ott nem minket fognak kiszolgálni, hanem mi őket. De én kiélveztem ezt, amíg még fordítva van.
A reggeli tojás, kenyér, vaj, lekvár és narancslé volt. A néninél mindig ilyen finomságok voltak. Finom volt, de jobban esett volna, ha ezt anyával is megoszthatjuk. Valószínűleg ő még mindig úton van azzal a gyönyörű hintóval.
-         Most, hogy nem kell dolgoznotok, mit fogtok csinálni ebédig?- kérdezte a néni érdeklődve.
-         Nem is tudom. Miket lehet itt csinálni?- kérdeztem.
-         Van egy könyvtár az emeleten, és egy festőszoba is. Az udvaron van egy kutya és két ló. Még szeretnétek valamit?- elámultam mennyi dolgot lehet itt csinálni.
-         Az a zongora, amin gyerekkoromban gyakoroltam még... megvan?- kérdeztem megint.
-         Hát persze! Ki nem dobnám semmi pénzért!- elmosolyodtam. A gazdagság és az, hogy valaki emellett jó ember is, nekem soha nem fért össze. A gazdagok mindig nagyképűek voltak, irigyek. A jó emberek pedig általában szegények. De Silke néni minden volt egyben. Kivéve a rossz tulajdonságokat. Neki olyanok nem voltak.
-         Akkor én azt fogom csinálni.
-         Te, Christi?
-         Hát, szerintem én kimegyek az állatok közé.- nem is ő lett volna, ha nem ezt mondja.

Megköszöntük az ételt, és én felmentem az emeletre. Kerestem azt a szobát, ahol a zongora rejtőzik, de valahogy sehol sem találtam. Kezdtem azt hinni, hogy a néni nem mondott igazat és mégis kidobta, amikor benyitottam az utolsó szóbába az emeleten. Ott volt. A zongora, amin meg tanultam játszani. A zongorán kívül a szobában még volt egy kanapé és egy fotel. Becsuktam magam után az ajtót és a hangszerhez léptem. Végigsimítottam a billentyűkön és lenyomtam az egyiket. Az üres szobában hangosnak tűnt, pedig egyáltalán nem volt az. Leültem elé, kiválasztottam egy kottát és játszani kezdtem.

Sorrendbe, a kotta szerint nyomtam le a billentyűket, amikből lassan egy dallam állt össze. Jó érzés volt újra használni a hangszert. Régen játszottam már rajta. Örültem, hogy legalább ebben az egyben hasonlítottam az úrilányokra. Nem voltam elégedetlen a sorsommal, de jobban szerettem volna bizonyos pontokban megváltoztatni az életem. Például, ha most valami nagy úri család lennénk, akkor apám lefizethette volna a hadsereget, nem kellett volna katonának mennie és nem halt volna meg. Az volt a legrosszabb, hogy akármennyire szerettem volna ezt, nem tudtam változtatni a dolgokon.
-         Még mindig nagyon szépen játszol.- magam mögé néztem és Silke nénit láttam.
-         Köszönöm.- halványan elmosolyodtam.
-         Anyukád és apukád is nagyon büszke lenne rád.- lehajtottam a fejem.
-         Ezt már sosem tudhatjuk meg.- szememet könnyek kezdték áztatni.
-         Morgan, drágám. Ne gondolj ezekre a rossz dolgokra! Tudom, hogy nehéz és mennyire hiányzik, de most jön a jó! A palotába költöztök, csodás lesz!
-         Remélem igaza lesz a néninek!- miután ezt kimondtam a nyakába borultam. Sírni nem sírtam. Nem is akartam. Egyszerűen csak szerettem volna, ha valaki foglalkozik velem. Silke néni foglalkozott, és ez nekem mindennél többet ért.