Lopott pillanatok

3.fejezet

Másnap reggel bizonyára későn keltem, mivel mire felvettem a nappali ruhám és lementem reggelizni, a húgom és Silke néni már elfogyasztotta az ételt.
-         Gyermekem, sokáig aludtál!- nevetett a néni.
-         Morgan, bocsáss meg, de olyan éhes voltam! Muszáj volt ennem!- mondta a húgom.
-         Jajj, ugyan! Nincsen semmi baj!- barátságos mosolyt küldtem felé és én is leültem az asztalhoz.

Elkezdtem enni és viszonylag hamar eltelt a hasam. A reggeli után most nem zongorázni, hanem festeni mentem. A festő szoba az utcára nézett, így láthattam a kúria előtt elmenő emberek és lovas kocsik tömkelegét. Az állványon már volt egy vászon, mintha csak rám várt volna. Az ecsetek és a festékek egy külön kis asztalon voltak az állvány mellett. Gondolkoztam, hogy vajon mi is lenne az, amit lefesthetnék, de végül egy egyszerű megoldásra, az utcaképre gondoltam. Festeni nem tudtam, de nagyon is élveztem, ahogy a festékvonásokból egy kép rajzolódik ki. Megfogtam az ecsetet és a festékbe mártottam. Lassanként húztam a vonalakat a vászonra. Az ablak már megvolt. Egy óra múlva már meg voltak az ablakon kívüli részek, és egy kicsi az utcából. Fertályóra múlva már az utca képe is kirajzolódott. Épp az utolsókat simítgattam mikor is a nevemen szólítottak.
-         Morgan! Kérlek, gyere le!- Silke néni volt. Nem tudtam, hogy miért szólíthatnak odalent. De gyorsan tipegtem lefele a lépcsőn. Christi már ott volt.
-         Máris itt vagyok! Miért szólított?- kérdeztem. A néni a fejével az ajtó felé bökött, ahol egy díszes ruhába öltözött férfi állt várakozva.
-         Az úr azért jött, hogy elvigyen titeket a palotába.- mosolygott.
-         Tessék? Tényleg?- Christi teljesen fel volt villanyozva. Úgy, ahogy én is fel voltam. De én az évek során inkább magamban temettem el az érzelmeimet. A boldogságot is, így az örömöm egy széles mosolyban nyilvánult meg.
-         Ne tétlenkedjetek! Hisz indulnotok kell!
Nem kellett többet mondani. Rohantunk is a szobáinkba, hogy összepakoljuk azt a kevéske tárgyat, amit ide is elhoztam. A zsákot, amelyben a dolgaim voltak a karomba ölelve vittem le a földszintre, ahol a kocsis szinte kitépte a kezemből a zsákom és betette a hintóba. Csak most vettem észre azt a járművet. Egy hintó! Mi is utazhatunk ilyenben!
Silke nénire néztem, aki büszkén mosolygott.
-         Hát lányok, eljött a búcsú ideje.- meghatódva öleltem át.
-         Köszönünk mindent!- mondtam könnybe lábadt szemekkel. Miután elengedtem Christi is átölelte és megköszönte a néninek, hogy ilyen kedvesen fogadott minket.

A kocsis kedvesen kinyitotta nekünk az ajtót, mi ketten a húgommal kézen fogva ültünk be. A hintó vezetője átadott egy levelet mielőtt elindította a lovakat. Könnyel áztatott szemmel integettünk Silke néninek a hintó ablakából. Ő is sírt. Nem ő az anyám, de hiányozni fog, annyira mintha egy családtagot vesztettem volna el.

Elértünk a láthatárról kívülre így könnyeim letörlése után széthajtogattam a papírt és hangosan olvasni kezdtem a szöveget.
-         Kedves lányaim!

Örömmel tudatom veletek, hogy meggyőztem a királyt és a királynét, hogy ti is ide jöhessetek, de az fenségek csak azzal a feltétellel engedte ezt meg, ha cserébe ti is munkát vállaltok. Morgan, neked mosnod kéne és néha talán takarítani is. Christi a te feladatod a mosogatás lenne. Máshol is vállaltál már ilyen munkát, tudom, hogy ezt szereted a legjobban. Remélem ez nektek nem nagy fáradság. Az ágyak roppantul kényelmesek, az étel elég bőséges és a munka is tetszik. Meglátjátok nektek is tetszeni fog! Nem sokára találkozunk!

Szeretettel: Édesanyátok

Christi elsírta magát a levél végére én viszont velem madarat lehetett volna fogatni boldogságomban. Széles vigyor terült az arcomra és magamhoz öleltem a mellettem ülő húgomat.
-         Ne sírj! Most már minden rendben lesz.