𝗵𝗼𝗹𝘁𝗼𝗱𝗶𝗴𝗹𝗮𝗻 || 𝘁𝗮𝗲𝗴𝗴𝘂𝗸

1|| mert a rózsacsokor is elhervad egyszer

Mellkasa előtt összehúzta kabátját, így lépkedett a kórház felé.

Jobb kezében egy virágcsokrot szorongatott, mely többnyire fehér színben olvadt bele a téli tájképbe.

Becsapta maga után az ajtót, majd a 204-es szoba felé vette az irányt.

Csendesen lépett be a helyiségbe, reménykedve abban, hogy bent egy mosolygó férfi fogadja, s nem egy megsebesült lélek.

A csokrot egy vízzel megtöltött vázába állította, majd óvatosan leült az ágy szélére.

- Tudod, kibékültem a szüleimmel. Még három évvel ezelőtt azt ajánlottad, beszéljek meg velük mindent. Én megtettem. - suttogta az ablak felé nézve.

A kinn szabadon repülő madarakra szegezte tekintetét, s könnyei lassan kezdtek folyni az arcán, egybe vegyülve a vérfoltokkal.

Jeongguk egy ideje az utca embere, ha valaki mond egy rossz szót kedveséről, azon nyomban a földön találhatja magát.

Az ágyon pihegő Taehyung halkan szuszogott, habár a külvilágot sajnos nem érzékelhette.

S talán többet már nem is fogja.