𝗵𝗼𝗹𝘁𝗼𝗱𝗶𝗴𝗹𝗮𝗻 || 𝘁𝗮𝗲𝗴𝗴𝘂𝗸

2|| mert a köd is szertefoszlik egyszer

Újabb nap virradt, Jeongguk ismét a kórházban töltötte délutánját.

Éppen indult volna a kávéautomatához, hogy egy kis lelket leheljen napjába, mikor Taehyung kezelőorvosa megállította.

- Elnézést, ön Jeon Jeongguk, ugye? Kim Taehyung orvosa vagyok, tudtommal be szokott járni hozzá. - mondta, s kezet nyújtott a fiatalabb felé.

- Igen, én vagyok. Valami baj van? - kérdezte a kisebb, s érezte, térdei elkezdenek remegni.

- Ami azt illeti, igen. Mr. Kim elég régóta kómában van, nem sok esélyt látunk a felépülésre. A helyzet egyre csak rosszabb lesz. Sajnálom. - válaszolta lehajtott fejjel, s jobb kezét Jeongguk vállára helyezte.

Az ébenfekete hajú nem is tudta, mit kéne mondania. Úgy érezte, lelke akkor szakad ketté, mintha egy papírlapot téptek volna el.

Inkább sietősen elköszönt, s visszafordult a kórterem felé, kezében a most lefőtt kávéjával.

Mérhetetlenül elkeseredett volt.
Az egyetlen szerelme, kit ezelőtt éveken keresztül szeretett, majd ápolt, lehet, hogy a másnapot sem éri meg.

Lehajtott fejjel kullogott hazafelé, közben elgondolkodott mindenről. Arról, milyen gyönyörűen festettek együtt évekkel ezelőtt, a legelső randijukon. Hogy milyen érzéseket keltett benne az első elcsattant csók, s az első ölelés, melyet az idősebbtől kapott.

Két madarat vett észre a villanypóznán ülve, mire az egyikük elrepült, s a másik pedig ott maradt egyes egyedül.