Maga a pokol

ˇˇ5.részˇˇ

Siri csendben indulunk végig a folyosókon. Se mi, se Piton nem szólalunk meg, más meg nem nagyon jár errefelé. Az professzor, olyan gyorsan megy, hogy alig birjuk tartani a tempót. Egy kis idõ múlva már az irodában is vagyunk. A falon mindenfelé a korábbi igazgatók képei vannak felrakva. Némelyiknek még a morgolódását is lehet hallani. Nem tudom kinek volt az ötlete ez a fajta dekoráció, de ha nekem kéne itt ülnöm egész nap, akkor már nem lennének itt. A mellettem álló lánynak ugyanez lehet a véleménye, mert csak egy undorodó fejet vág a képekre, majd inkább Piton felé fordul, aki miután leül a székére, kezdi is mondandóját.

-Nem fogom hosszasan magyarázni nektek, hogy ne csináljatok ilyet még egyszer, mert véleményem szerint fölösleges. – Francessel egyszerre fújjuk ki a levegõt. –Ugyanakkor, szeretnélek emlékeztetni titeket – jelentõségteljesen Francesre néz – a nagyúr feladatára, amit jó lenne idén rendesen teljesiteni. – rám pillant. Érzem, hogy vörös leszek, és azt is, hogy a nagyúr lánya mellettem ezen jól szórakozik.

-Köszönjük professzor – mondom gyorsan.

-Nem kell Malfoy. – mindkettõnket végigmér. Frances önelégülten mosolyog. – Mehettek! – jelenti ki végül.

Amint Piton kimondja, én már indulok is kifelé a szobából, és Frances is ezt tenné, de a professzor megállitja.

-Frances marad! – mondja, és a vele szembe lévõ székre mutat. A lány leül, de én már megyek is, nehogy nekem is maradnom kelljen.

Frances szemszöge:

Amint a professzor megkér, hogy maradjak, Malfoy már húz is ki a szobából. Leülök a Piton elõtti székre. Körülöttem a portrék valamin nagyon jól szórakoznak. Legszivesebben kihajitanám õket a francba.

-Tehát – kezdi Piton – Hogyan akarja teljesiteni a feladatát? – kérdezi, és kemény tekintetét rám emeli.

-Gondoltam össze kéne barátkoznom valakivel – válaszolom. A festmények undorodva figyelnek, de próbálom kizárni.

-És? Hogy megy? – felhúzza a szemöldökét.

Elfintorodok.

-Talán a Parkinson lányt sikerül majd meggyõzni, de senki nem bizik bennem.

-A nagyúr lánya ként, ne várjon mást. – mondja Piton. – A Parkinson lány jó lesz, de legyen biztos benne, hogy bizik benne.

-Ne beszéljen velem igy! – ugrok fel, és rácsapok az asztalra. Piton nyugodt arcán semmi félelem, vagy ilyesmi, nem látszik.

-Ilyet ne csináljon, amikor Parkinsonnal van. – mondja, majd elfordul.

Megforgatom a szemem, és elindulok az ajtó felé. Piton nem állit meg szóval kimegyek. Malfoy nincs ott, bár gondoltam, hogy nem vár meg.

Mivel az óráknak közben vége lett, a folyosók megteltek emberekkel. A legtöbb diák engem méreget, de nem akarok visszamenni Pitonhoz, úgyhogy csak elsétálok mellettük.

Amint belépek a klubbhelyiségbe, Pansy ugrik fel az egyik fotelbõl.

-Frances! – jön oda hozzám. – Mit mondott Piton?

-Csak elmondta, hogy nem kéne mégegyszer ilyet csinálnom. – hazudom. Egy kisebb mosolyt eröltetek magamra.

-Akkor jó – sóhajt, majd levágja magát a fotelbe. – Nem hiszem el, hogy Finnigan tényleg elmondta neki, hogy te voltál. Dehát aki egyszer Griffendéles volt, az az is marad.

Erre hatalmas düh uralkodik el rajtam. Biztos, hogy nem fogja megúszni ennyivel!

Kicsit lenyugtatom magam, és én is leülök. Csak most veszem észre, hogy Malfoy meg Blaise is itt vannak. Biccentek feléjük. Blaise ugyanigy tesz, Malfoy viszont csak bámul maga elé.