Maradj Velem! [Befejezett]

Maradj Velem!

   Szereplők:
A történet alanya: Fanni (18 éves)
Fanni kishúgai: Alíz és Zoé (ikrek, 16 évesek)
Fanni bátyja: Márk (20 éves)
Fanni nagynénje: Léna (34 éves)

Amikor meghallottam, hogy mi történt, nem hittem a fülemnek.
Este fél 11 volt amikor telefonáltak, hogy a bátyámnak, Márknak autóbalesete volt. A szüleink 2 éve haltak meg autóbalesetben, amikor 16 éves voltam. Rettegtem, hogy elveszítem a bátyámat.
Azonnal felhívtam Léna nénit, és elmondtam neki hogy mi történt.
A jogosítványt ugyan már megszereztem, most mégis inkább a taxi mellett döntöttem. A kórház szerencsére csak 15 percre van kocsival a kollégiumtól, így viszonylag hamar a kórházba értem, ahol csak annyit mondtak, hogy várjak a bátyám a műtőben van jelenleg, és mint megtudtam sok vért vesztett. Maradj Velem! Mondogattam magamnak. Időközben megérkezett Léna néni is Alízzal és Zoéval. Elmondtam nekik amit tudok Márkról, és vártunk. Tudtam, hogy össze kell szednem magam, mert ez nem állapot. Be kellett látnom hogy Márknak attól nem lesz jobb, hogy itt ülök és sírok, ráadásul a két kishúgom engem látva, ha ez lehetséges még szomorúbb lett. Összeszedtem magam, Léna néni elment hozni nekünk vizet, addig én megpróbáltam lelket önteni a lányokba. Mondtam, hogy most Márk sem akarná, hogy miatta sírjunk, azt mondtam, hogy gondolkodjanak azon, hogy mi volt a legkedvesebb/legviccesebb történet amit a bátyánkkal éltünk meg, vagy azon mennyi mindent tett értünk. Ezen én is elgondolkodtam. Nagyon közel álltunk egymáshoz. 18 évig tudtam, hogy ha valakire, rá biztosan számíthatok bármiben. Bántottak? Megvédett. Sírtam? Vígasztalt. Amikor a szüleink meghaltak, akkor látszott rajta hogy megtört. Próbálta eltitkolni, hogy mennyire rosszul érezte abban az időszakban magát, de ő volt a legidősebb, úgy érezte ő nem törhet meg, hogy ő nem lehet szomorú. Éreztetni akarta, hogy vigyáz ránk, hogy mindenben számíthatunk rá, rengeteget foglalkozott velünk. Pár nap után meguntam. Nem akartam, hogy azt higgye meg kell játszania magát, hogy nyugodtan mutassa ki azt hogy mennyire fáj neki is. Egyik este ,amikor már Léna nénihez költöztünk, bekopogtam a szobájába. Nem jött válasz hallottam, hogy sír. Gondolkodás nélkül benyitottam. Sokkolt amit láttam. Amíg élek nem felejtem el. Az ágyon ült, a szüleink fényképével a kezében, és azt mondogatta, Sajnálom! Odamentem hozzá és szorosan magamhoz öleltem. Akkor azokban a percekben/órákban - vagy nem is tudom mennyi idő telhetett el - utáltam magam. Hibásnak éreztem magam, napok óta láttam, hogy rosszul van mégsem mentem be hozzá, nem kérdeztem meg, hogy hogy van. Önző módon hagytam, hogy magával ragadjon a gyász, és mit sem törődve Márk érzéseivel, csak én beszéltem és ő hallgatott. Aznap este éreztem magam egy kicsit feloldozva, amikor bementem hozzá, úgy éreztem, hogy most vissza adhatok neki egy kis jót abból, amit ő adott nekem. Borzasztóan éreztem magam. Nem a szüleim halála volt az ami miatt vagy is amiatt is, de azért is mert hagytam, hogy egyszerűen egy roncs legyen a bátyámból, de aznap este végre ő mesélt, én pedig hallgattam. A gondolataimból egy orvos hangja rántott vissza a valóságba. A műtét sikeres volt, komplikációmentes. Túlélte! Alig hittem el. Először fel sem fogtam. Léna néni megelőzött, és megkérdezte, hogy mikor mehetünk be hozzá. A válasz az volt egyszerre egy ember mehet be hozzá, de akár már most. A kis családomra néztem, ők pedig rám. Talán beszéltek hozzám, csak nem hallottam? Talán látták, hogy valamin nagyon gondolkodok, és azt hitték sokkot kaptam? Esetleg tényleg sokkot kaptam? Majd Léna néni törte meg a csendet.

-Fanni menj te be hozzá először! - mondta Léna néni egy halovány mosollyal.

Csak bólintottam, és már be is mentem. Beszéltem hozzá. Az érzéseimről hogy mennyire rossz volt az elmúlt egy óra. Igazából még aludt. Azt sem tudtam, hogy hall-e, de aztán megszólalt:

-Én is szeretlek hugi.

       Jelenleg a nagynéném konyhájában ülök. 2 hónappal Márk balesete után. Velem szemben a bátyám ül, és kérdezget, arról hogy hogy vagyok? Bántott-e valaki? Van-e valami baj? Viszont most úgy döntök, hogy véget vetek ennek, hogy ő kérdez, és ezúttal újabb kérdést meg sem várva, én teszek fel neki kérdéseket.Megfogadtam, hogy többet nem esek abba a hibába, mint a szüleim halála után, és nem leszek olyan önző, hogy elvárom, hogy én beszéljek, én egy kicsit is megkönnyebbüljek, attól hogy elmondom mi bánt, és hogy az a bizonyos kő leessen a szívemről, míg a körülöttem lévő emberek, azok akiket mindennél jobban szeretek, szenvednek. Ahogy hallgatom drága bátyámat, van bőven mesélni valója.

Vége!