De ellenségek vagyunk... (István x Laborc fanfiction)

Bevezetés

  Egy borús októberi délutánon egy csapat gyerek sétált a Budapesti Operettszínház felé. Nem voltak sokan, négy fiú, öt lány és az osztályfőnökük. A nyolcadik osztály néhány tagja egy délutáni program keretén belül ugyanis, megnézhette az István a királyt. A gyerekek kisebb csoportokban haladtak. Legelöl az osztályfőnök, mögötte három fiú beszélgetett, majd három lány következett. A sort egy két lányból és egy fiúból álló társaság zárta. A diákok vígan beszélgettek, már előre eltervezték, hogy hogyan fogják kiparodizálni a, csak egy újabb unalmas programnak vélt színdarabot. Nemsokára megérkeztek a színház kapuja elé. A gyerekeket ledöbbentette az épület nagysága, csak a hátsó sorból állt egy lány kifejezésetelen arccal. Ez nem meglepő, hiszen sokszor volt már színházban, hozzászokott ehhez.
–Rebeka! – szóltította meg mellette álló barátnője – Szerinted nem szép ez a színház?
– Tudod te is, hogy nagyon sokat járunk színházba Lia. Szerintem az lenne a meglepő, ha ugyanolyan döbbent lennék, mint ti. – válaszolta, immár mosolyogva a szőke lány.
– Igaz... – válaszolta Lia. A mellettük, eddig csöndben álló fiúra nézett – Na és te, Zoli? Te mit gondolsz róla?
A barna hajú fiú egy pár másodpercig még maga elé meredt, két barátja csöndben nézte őt.
– Hm, tessék? Ja igen, nagyon szép a színház.
Erre mind a hárma nevetésben törtek ki.
– Gyerekek! –  hallatszott a levegőben az osztályfőnök szigorú hangja – Nemsokára bemegyünk, mindenkinél van jegy? – unott, egyhangú igen volt a felelet. Beléptek az ajtón. A sor egész gyorsan haladt, nemsokára a társaság minden tagja bent volt az épületben.
– Elmegyek a büfébe, veszek valamit, ti addig adjátok le a kabátjaitokat! – adta ki az utasítást majd eltűnt a tömegben. A gyerekek odamentek a ruhatárhoz ahol egy kedves, idős hölgy fogadta őket.
– Sziasztok, segíthetek? – érdeklődött. A nyolcadikosok csak ekkor vették eszre a pulton a táblát. "A ruhatár használati díja 200 Ft/fő" hirdette az írás. A gyerekek kétségbeesetten néztek össze.
– Egy pillanat, mindjárt visszajövünk. – mondta az egyik lány. Kicsit odébb mentek, majd körmen állava kezdtek el ötletelni.
– Hívjuk fel a Gabeszt! – javasolta Lia – Nekem úgyis megvan a telefonszáma.
A többiek érdeklődve néztek rá, ugyanis nem tudták, hogy miért van meg az osztálytársuknak a negyven éves férfi osztályfőnökük telefonszáma. A lány nem zavartatta magát, kisöpörte a szeméből rövid, sötét haját, majd megnyitotta telefonja névjegyzékét. Gyorsan a G - ig lapozott, majd megkönnyebbülten jelentette ki: Megtaláltam!
Megnyomta a hívás gombot és a kijelzőn felvillant az osztályfőnök neve: "Gábor bá (Gabesz)". A telefon párat csengett majd elhallgatott.
– A hívott szám jelenleg nem elérhető. – jelentette be a női géphang.
– A francba! Nekem nincs ennyi pénzem! – fakadt ki az egyik fiú. Rebekának ekkor fecsillant a szeme.
– Várjatok itt, mindjárt jövök! – szólalt meg, maj átfurakodva az emberek között ő is eltűnt a tömegben.
– Nagyon jó... – füstölgött Zoli – Ha még őt is elveszítjük, nekünk végünk. – ezt valahogy sikerült olyan arckifejezéssel kimondania, hogy mindenki nevetésben tört ki.
Időközben Rebeka elért a színház előteréig es meglátta a büfét. Közelebb ment és észrevette az osztályfőnök alakját is a sorban. A többi vásárló szidalmai közepette bevágott a férfi mellé a sorba és fenézett rá.
– Gábor bá! – szólalt meg jó hagosan – akadt egy kis probléma a ruhatárral.
Az osztályfőnök fáradtan nézett rá.
– Mit sikerült még itt is összehoznotok? Csak odamész, leadod a kabátod meg a táskád és ennyi.
– Pont ez az... – magyarázta a lány – a használati díj 200 Ft, nekünk pedig erről nem szóltak, így nincs pénzünk.
Az osztályfőnök sóhajtva lépett ki a sorból, és elindult a többi gyerek felé, akik úgy néztek rá, mintha maga a megváltó szállt volna le közéjük. A férfi odament a ruhatároshoz, kifizette a használati díjat, majd odébbállt, és hagyta, hogy a gyerekek a pultra rakják a táskáikat, kabátjaikat. Ekkor hangzott fe az első gong.
– Nekem föntre szól a jegyem az emeletre, nektek a földszintre, a tizenkettedik és tizenharmadik sorba. Én fölmegyek, ti is foglaljátok el a helyeteket. – adta ki az utasítást az osztályfőnök, majd újfent eltűnt az emberek között.
– Van egy olyan érzésem, hogy ezúttal én sem fogom megtalálni. – mondta Rebeka – Lehet, hogy tényleg meg kéne keresni a helyünket.
A három lány akik eddig egy csoportban beszélgettek most ránéztek a jegyükre.
– Azt írja, hogy a jobb oldalon van. – szólalt meg az egyikük.
– Legalább már azt tudjuk, hogy merre menjünk. – mondta Lia, majd céltudatosan elindult az említett irányba. Mivel a többiek sem akartak nagyon lemaradni, így követték a lányt. Nemsokára elértek egy  ajtóhoz. "FÖLDSZINT JOBB" írta a réztábla fölötte. A függöny mellet egy hölgy várakozott, hasonló öltözékben, mint a ruhatárnák dolgozó társa.
– Elnézést! – szólította meg a nőt Zoli – a tizenkettes és a tizenhármas sorhoz erre kell bemenni?
– Igen, erre. – válaszolt mosolyogva a hölyg, majd elhúzta az ajtót takaraó függönyt. A gyerekek beléptek a nézőtérre. Hatalmasabb volt, mint amire Rebeka emlékezett, és a plafonon a hatalmas kristálycsillár is mintha szebben világított volna. Miután megtalálták a keresett sorokat, leültek. Mint kiderült, a tizenhármas sor csak két odatolt székből áll, ahova két fiú rögtön le is vetette magát. Eléjük a három lány ült, majd Lia, Rebeka és Zoli, legbelülre pedig még egy fiú került. A nszínpad még le volt függönyozve, a fehér anyagra Szent istván pecsétjét vetítették. Mivel jobb dolguk  nem volt, a gyerekek beszélgetni kezdtek. Csakhamar eljött a második, majd a harmadik gong ideje, a csillárt lekapcsolták, a függönyt felhúzták és elkezdődött az előadás. Ahhoz képest azonban, hogy csak egy unakmas osztályprogramnak hitték, a színdarab egészen jónak bizonyult. Nemsokára pedig elértek a színdarab legizgalmasabb részéhez.
– Felakasztani! – kiáltotta éppen a Saroltot játszó színésznő, mire a katonák függőlegesen két lábra állítottak egy asztalt, rászorították Laborc két vállát és rugdosni kezdték.
– Ne már! Miért akasztják fel a bőrmellényes csávót? – suttogta döbbenten Rebeka, aki még mindig nem jegyezte meg Laborc nevét. A következő jelenetben a holttest már, az azóta eredeti állapotába visszahelyezett, asztalon feküdt. István és Sarolt mögötte, állt, az anya láthatóan nem volt boldog, ugyanis a fia gyászolta Laborcot. István ekkor éneklés közben egyre közelebb kezdett hajolni az asztalhoz, mígnem a két színész ajkait már csak pár centi választotta el egymástól.
– Most jöhet a csók! – hallották valamelyik fiú suttogását a hátuk mögött.
– Ez... Egyéként nem is olyan rossz ötlet... – mondta halkan Zoli.
– Nem rossz?! A világ legjobbja, ember! – válaszolt Lia – Regényt kéne róla írni!
– Lia, azért kicsit nyugodj meg. – csitította barátnőjét Rebeka. A három barát ezután szinte az egész színdarab alatt arról beszélt, hogy milyen lett volna, ha István és Laborc tényleg szerelmesek lettek volna egymásba.
Nem is sejtették, hogy mennyire a lényegre tapintottak...

______________________________________________

Először is: ami ebben a fejezetben t{rtébt az nagyjából igaz. Néhány szereplőt kicsit megváltoztattam, de egyébként ezek az események valóban megtörténtek.
Másodszor: ha valami nem lett jó, rosszul írtam, vagy ilyesmi, nyugodtan javítsatok, ezt a részt hajnali egykor fejezem be, valószínű, hogy lesz benne egy-két érdekes elírás.
Köszönöm a figyelmet, én Rebeka voltam (igen én hoztam vissza az osztályfőnököt)
További jó éjszakát mindenkinek!