NEEDED ME || MinChan & ChangSung OS ✔

- tears

- Tears -
/ könnyek /

Gyűlölt mások előtt sírni, mégsem bírta ki könnyek nélkül. Tudta, hogy senki sem ítéli el, amiért fiú létére sírt, egyszerűen sosem szerette, ha valaki előtt könnyeket kell hullatnia.
A hideg levegő csípte könnyektől nedves arcát; tükörbe sem kellett néznie, hogy tudja, piros az arca. Folyt róla a víz, gyomra pedig forgott, hisz félt.

Mitől is félt?

Hazaúton van. Ha valaki hazafelé tart, boldognak kellene lenni, ő mégis zokog.
Míg más a szerető családjához megy haza, ő a férfihez, aki megkeseríti az életét.
Rutinosan vette ki zsebéből, szokásosan remegő kézzel a kulcscsomót, hogy kinyissa a bejárati ajtót.
Túl gyorsan értem haza, és észre sem vettem - gondolta, mielőtt a zárba helyezte volna a kulcsot, de addigra kinyílt az ajtó. Szinte a hideg futkosott a hátán az illető hangja miatt.
- Késtél.
- Sajnálom, oppa... ott felejtettem a telefonom, és vissza fordultam félúton - szólt halkan, de nem mert a szőke szemébe nézni.
- Gyere be - állt félre, majd mikor a fiatalabb bement, becsukta és be is zárta mögötte az ajtót.
Minho lábujjhegyre állva próbálta üdvözölni kedvesét egy apró csókkal a kiszáradt, piros ajkakra, de Hyunjin egyszerűen eltolta magától.
- Készíts vacsorát - kérte, de a barna tudta, hogy ez egy paranccsal egyenlő, így egyszerűen csak ment, és csinálta a dolgát.
- Mit szeretnél enni?
- Mindegy, válassz te.
- Rendben.
Mivel a szőke csak felment az emeletre, Minho gyorsan adott enni a macskájának, és neki is állt, hogy finom vacsorát készítsen kedvesének.
Csakhogy nehezére esett még csak egy poharat is megfogni, de szerencsére nem ejtett le, vagy rontott el semmit. Másfél órán belül már Hyunjin is megjelent a konyhában, és várta, hogy Minho tálaljon neki, azonban a remegő kezének és a még túlságosan forró levesnek köszönhetően leejtette a tányért.
- S-sajnálom - makogta, majd szedett neki egy másik tányérba, melyet erősebben szorított, hogy véletlenül se ejtse le, amit Hyunjin csak fejét csóválva figyelt. - Jó étvágyat!
- Te nem eszel?
- Eszek később, előbb fel takarítok - szólt ismét halkan, majd indult a felmosóért és szemétlapátért.
- Egyél velem. Ülj le.
- Rendben - torpant meg, és kikerülve a szemetet, helyet foglalt a Hyunjin melletti széken, a fiú pedig szedett neki a levesből. - Köszönöm.
- Bevehetnél olykor egy nyugtatót, vagy nem is tudom. Menj el orvoshoz ezzel - célzott a kezére.
- Igen, erről szerettem volna véleményt kérni tőled... holnap elmegyek.
- Remélem jobb lesz utána. Lassan egy hónapja, hogy szerencsétlenkedsz vele - vágta hozzá, majd nekilátott az evésnek.
Legalábbis szeretett volna, ha sikerült volna Minho-nak megfognia a kanalat, de nem, ezért Hyunjin etette meg.
A fiút meglepte a dolog, de nagyon is örült neki, és megfordult az is a fejében - mint mindig, mikor hasonló "fura" eset történik -, hogy párja talán megjavul egy kicsit.

De sajnos mint mindig, ma is csalódnia kellett.

Miután vacsoráztak, Minho feltakarított, viszont oly' szerencsésen, hogy szanaszét vágta a tenyerét, és mindezt mosogatás közben vette észre. Hyunjin a pultnál ült, valamilyen közösségi médiát bújva, mikoris észrevette a másikat, hogy felszisszenve elkapja a kezét a víz alól, majd elzárja a csapot.
- Mit csináltál? - lépett mellé, de ő reflexből oldalra lépett. - Mutasd a kezed.
- Jól vagyok - nyújtotta oda a kezét, Hyunjin pedig meglepően óvatosan fogta meg a másik csuklójá, hogy felmenjenek a fürdőszobába, és fertőtlenítse le a kezét. Gyengéd volt vele, Minho alig érezte a másik érintéseit, miközben csak őt figyelte, ahogyan koncentrál a fertőtlenítésre.
- Legközelebb jobban vigyázz magadra.
- Igyekszem - bólintott.
- Szeretnél filmet nézni? - kérdezte, miközben visszatette a szekrénybe az elsősegély dobozt.
A barnát hirtelen érte a kérdés, de azonnal belement, így csak boldogan kóslatott utána a hálószobába. Kiválasztottak véletlenszerűen egy filmet, de Hyunjin azért is ajánlotta, mert tudta, párja szereti a fantasy filmeket.
A szőke letelepedett a paplanok közé, Minho viszont nehezen vette rá magát a műveletre, mégis visszaölelte őt, mikor átkarolta.
Levegőt is elfelejtett venni, de minden porcikájával próbált a filmre figyelni.

Hiszen sok rossz szokása volt Minhonak.

Ügyetlen volt, rágta a körmét, ajkait rágcsálta, és túlságosan is próbált megfelelni szerelme elvárásainak, amikre különösen odafigyelt. Szeretett filmeket nézni, ha volt rá ideje, de sajnos mindig annyira elálmosította, hogy bele aludt. Nagyon régóta nem néztek semmit így együtt, de régen mindig figyelt rá, hogy felkeltse - természetesen Minho kérésére.
De ezúttal túlságosan is azon volt, hogy ne aludjon be, mégis sikerült.
Mikor feje az idősebb vállára esett, azonnal felkapta a fejét, hogy újra a képernyőre szegezze fáradt tekintetét. Szinte érezte magán Hyunjin tekintetét, de igyekezett kizárni.
Viszont a szívbaj elvitte, mikor a macskája az ölébe ugrott, és letelepedett közéjük. Minho mosolyogva cirógatta, viszont mikor Hyunjin tette ugyanezt, egyszerűen megkarmolta.
Természetesen mérges lett, amiért meg akarta fogni a macskát, de csak ismét úgy járt, mint előtte.
- Kurva életbe már, vidd innen ezt a dögöt! - káromkodta, majd át is viharzott a mosdóba, Minho pedig levitte a macskát, és adott neki tiszta vizet, és elköszönve tőle, felment Hyunjinhoz. Viszont mivel végzett a keze ellátásával, idegesen fordult Minho felé. - Nem marad itt ez a rohadt macska, az biztos!
- Csak játszott - makogta.
- Úgy, hogy megkarmolt kétszer is?!
- Kérlek, csak őt ne vedd el tőlem - szólt elhaló hangon, miközben előtörtek könnyei is.
- Neked csak rám vam szükséged. Nem igaz? - nyúlt ujjaival az alacsonyabb arcához, hogy letörölje a könnyeket.
- De...
- Akkor?
- Hadd maradjon a macska, kérlek szépen! - nézett a szőke szemébe, aki csak nagyot sóhajtva bólintott, és vissza indult a szobába.
Minho lehajtott fejjel követte, és a szobába érve becsukta maga után az ajtót, és az ágy felé indult.
Viszont mielőtt elért volna odáig, Hyunjin megállt előtte, így képtelen volt a szemébe nézni. Nagyot nyelt, és csak halkan feltette a kérdést, ami akkor megfordult a fejében.
- Van valami gond?
- Kérdezni akartam valamit. Ki volt az, akivel ma beszéltél a kávézóban? Egy feltétellel mehettél dolgozni, de te ennyit sem tudtál betartani.
- Changbin-nal voltam, nem ismerted fel?
- Changbin haja nem szőke.
- Befestette a haját, ha nem hiszel nekem, akkor nézd meg magad - felelte halkan. - Délután előbb végzett a munkahelyén, és benézett. Megkérdezte, hogy hogy vagyok, és mesélt az elmúlt pár napjáról. Kikészítik a diákok...
- Rendben, akkor tegyük fel, hogy elhiszem.
- Miért feltételezed mindig azt, hogy megcsallak - lépett remegve közelebb, majd átölelve a szőke hajút, a mellkasába fúrta a fejét, mintha ott nagyobb lenne a biztonságérzete.

A bökkenő az volt, hogy már régóta nem érzett biztonságot mellette.

- Túlságosan helyes vagy, és sokan megbámulnak. Nem tetszik - sóhajtott ismét, majd ő is átkarolta a kisebbet.
- Ki beszél... téged többen néznek.
- De csak te kaphatsz meg egyedül - túrt a barna tincsei közé, majd felemelte a fiú fejét, hogy ajkait az övéire tapassza.
Minho nem viszonozta, egyszerűen nem tudott megmoccanni, csak azután, hogy a fiú erősen az alsó ajkába harapott.
Viszonozta a kicsit sem gyengéd csókot, de érezte a fémes ízt a szájában. Mire feleszmélt, már az ágyban voltak, Minho szíve pedig a torkában dobogott. Mégis, már csak megszokásból adott hangot Hyunjin tetteinek, aki a nyakában tevékenykedett. Egész lényében remegett, viselve a durva érintéseket, az időérzéke pedig köddé vált.

Dehát ez csak a szokásos volt.

Hyunjin levette róla a ruháit, és felsőtestét ostromolta, minél több hangot kihúzva az alatta fekvőből. Ekkor még nem tudta Minho, hogy ennél fájdalmasabb élménye talán nem lesz soha. Még sosem kellett olyasmiért könyörögnie, hogy álljon le, mert fáj. A szőke hajút pedig meg sem hatotta, hisz fontosabb volt, hogy csak ő élvezze az együttlétüket.
Minho nem tudott mit tenni ezzel, csak hagyta... hogy miért?

Mert képtelen volt elhagyni Őt.