Rímekbe szedve

Nagyvilág!

Ki vagy, hogy megmondd, mit tegyek?
Mi lennél te, mi megszabná létemet?
Minek képzeled magad,
Hogy azt hidd, előírhatod utamat,
Mit én, mint vak szolga,
Kövessek némán, robotolva?

Ki lennél te, hogy megkötsd kezemet?
Mi vagy te, hogy életemet keretbe tedd?
Kinek képzeled magad,
Hogy úgy tégy, mint éltem ura,
Mégis ki vagy te, láthatatlan hang,
Ki, azt és úgy ír át, ahogy épp kedve tartja?

Ki vagy te, hogy engem megcsonkíts?
Hogy elvedd tőlem, mi eredendőn hozzám tartozik?
Mégis, minek képzeled magad,
Hogy engem, szánt szándékkal vesztembe hajts,
Mégis ki lennél te, te hallgatag hangzavar,
Ki balga mód, feljebb valómnak képzeled magad?

Mert, bárki is vagy, bárki is lennél te igazán,
Veled hadban állnom, nekem nem fáj,
Mert, nehogy azt hidd, hogy megkötheted kezem,
Egy percre se hidd, hogy életemet keretbe feszíthetheted,
Ne is gondold, hogy megszabhatod határaimat, nem,
Hogy végleg porba tiporj, ne becsülj alá, helyedben, nem tenném ezt!

Mert mit nekem? Te, Nagyvilág!
Szembe szállok veled, ha ez a szabadság,
Mert, mit nekem, még egy harc,
Mit nekem háborúban állnom újra?
El bánok én veled bajtárstalan, ha úgy van,
Ha téged csupán ez hajt, hát irány, csapjunk össze, nyomban!

Mert, mit nekem, még egy karc és egy újabb seb,
Ha a cél a teljes szabadság, a független csend?
Mit nekem a végtelen hadakozás veled,
Ha a végén szabadon lélegezhetek?
Ha, bár hatalmas vér veszteség után is,
De végre, igazán élhetek?