Rímekbe szedve

Lélek szemle

Ott állt előttem, igen, tisztán láttam,
Tizennégy éves forma énem állt, remegő lábakon,
Bámult engem, a világ hatalmas fájdalmával,
S ajkai, kérdések végtelen hadát rebegte, vakon

Ott álltam előtte, igen, jól emlékszem,
Szívem remegett, ahogy egyre csak őt néztem,
Mit motyogott nyughatatlan, fel se fogtam igazán,
Mégis sejtettem, mit suttoghat repedt lelke, e törött éjjel hajnalán

Ott állt előttem, s könnyei egyre csak hulltak,
Keze remegett, ahogy azt bizonytalanul felém nyújtá,
Fogai vacogtak, múltunk zavaros fagyában,
Míg életünk vágási bőrén, vörösödve váltak láthatóvá

Ott álltam előtte, s átkaroltam szorosan,
S míg ő egyre csak sírt, még szívének reccsenését is hallottam,
Ott álltam, és tartottam egyben, a porcelán lelket,
Mely túl törékeny volt ahhoz, hogy azt valaha elengedjem

Míg magamhoz szorítottam, habogtam egyre,
Mert szám, eme tükörkép láttán, szintén remegett tehetetlen,
Hisz ily bolyongó léleknek, mit mondhatnék én,
Mikor én magam is, bolyongok és sok ideig fogok még

Hát, mélyen szemébe néztem,
Láttam fájdalmát megcsillani, lelke tükrében,
És ő megértette, megértett mindent,
S felkacagott, ezzel szertefoszlatva, a tündér-képet