Elfeledett Múlt? - Dehogyis! |BEFEJEZETT|

Biztos, hogy az utolsó

Izumi

Nyár elején dangot akartam venni és összefutottunk. Egyre többször látogatott, egyre közeledtünk egymáshoz. Júliusban, pontban a nyár közepén, már nem is tudtunk volna közelebb kerülni a másikhoz.

- Lassan vége már a nyárnak, Tori-kun! - incselkedett egy kisfiúval Azumi-chan.

- Onee-san! Ne emlékeztess! - megmarkolta a sütiét, a pénzt a pultra csapta és kiszaladt a vendéglátó helységből. Nagyvárosi körülmények közt tuti nem lett volna mersze ilyet tenni, de ez egy falu, mindenki ismer mindenkit.

- Izumi-chan! - csilingelt a hangja kolleginámnak - Emlékszel még, amikor szomorúak voltunk a nyári szünet vége miatt? Bár be kell valljam: a nyár vége még így is szomorú, hogy egy csepp szünetem nem volt benne. - sóhajtott és a pultra támasztotta a fejét - Téged nem szomorít el?

- De, de.. - hagytam rá motyogva az egészet.

,,- Sajnálom... - mondta Itachi visszafordulva a szoba ajtóból. Észrevettem valamit a szemében. Sírt, legalábbis könnyezett."

Ez volt az utolsó pillanat, amire emlékszem mielőtt minden elsötétült.

Nekem már ekkor vége lett a nyárnak. Elment, azóta se jelentkezett. Az évszak értelmét vesztette nélküle. A meleg már csak fullasztó, a vidám gyermekek inkább már csak idegesítenek.

Az ablak felé tekintettem. Egy korán lehulló kis levelet pillantottam meg. Olyan lassan és szomorúan hullott le.

Pont olyan mint,-

- Tűz van! Ég az erdő! - otdítoztak az emberek. Erre kiszaladtam, de a menekülő tömeg végett alig tudtam kitenni a lábam az ajtón.

,,Itachi pár pillantást vetett rám, majd egy suhintással elvágta a láncot.

- Izumi, menekülj! Hagyd itt Konohát."

Akkor megfutamodtam, de most nem fogok!

Teljes erőbedobással szaladtam a tömeggel szembe, majd mikor már ráláttam az erdőre földbe gyökerezett a lábam. Tényleg égett. A lángcsóvák az ég felé nyújtózkodtak, viszont volt bennük valami furcsa.
Hirtelen megfeszült az egész testem, ismerős érzés volt, először és utoljára akkor éreztem, amikor...

Felébredt a sharinganom.

Látva a rengeteg csakrát, ami átfutott a tűzcsóvákon kicsit hátrébb léptem.

,,- .....Menekülj!.."

Mint már mondtam, nem futok el!

Azzal egy erőteljes lökést adva magamnak a hátul lévő lábammal beszaladtam az erdőbe.
Nem láttam túl sokat, viszont valamin megakadt a szemem.
Itachi volt valami fura bordós köpenybe küzdött egy másik fura emberrel. Na és akkor itt vagyok én, a harmadik fura ember, aki csak úgy bámulja őket.

- Itachi! - kiáltottam.

- Izumi! Vigyázz! - figyelmeztetett, ami hatására hátra kaptam a fejem. A második fura alak szalad felém, amennyit láttam belőle az arra utalt, hogy épp a szememet tervezi kivájni.
Azonnal felvettem egy védekező állást, egy kunait is előkészítettem, viszont Itachi gyorsabb volt. Könnyed mozdulattal leszúrta a teremtést, az pedig élettelenül esett a földre. Mondjuk mit is vártunk azután, hogy szíven szúrták.

- Köszönöm - kezdtem vidáman a köszönet nyilvánításom, aztán rápillantottam megmentőmre - Itachi?  - könnyek szöktek a szemembe, láttam ahogy szépen, lassan elporlad.

- Izumi.. - intett oda magáho egy kedves mosollyal.

Oda sétáltam és megcsókolt, mostmár biztos, hogy utoljára. Egyre jobban bele éltem magam a csókba: átöleltem Itachi magát, még közelebb húztam magam hozzá, rábíztam a testem.

Ekkor tűnt el végleg.

A földre zuhantam.
Itachi elment és nincs többé! Semmi sem tudott volna ennél jobban elszomorítani. Csak ott térdeltem, zokogtam, a könnyeim egyre gyorsabban, egyre folyamatosabban ömlöttek. Később talán elájultam. Őszintén fogalmam sincs, nem is érdekel! Minden, ami megmaradt az Itachi halála.

Kicsit szomorúbb rész. Lassan közeledik már a vége!

Puszi. <3