Karolina húgom, ma három órán át válogatott a ruhái közül, s valószínűleg még négyet eltöltött volna, ha atyánk nem küldi be hozzá édesanyánkat, azzal, hogy igyekezzen, mert elkésnek Ocskay báróéktól. A szülők előtt ugyan titokban tartom eme gondolataimat, mert hát atyánknak megvolna a saját véleménye minderről, de számomra nagyon is úgy fest, hogy szerelmes a kishúgom. Mi másért tollászkodna órákon át, és igazgatná a haját?
Apropó, el ne felejtsem én magam is meglátogatni Zoltánékat a napokban!
[...]
Czebrovszky grófné ma délután ismételten teára hívott, s megint csak fél órát várhattam rá a szalonban, míg hajlandó volt mutatkozni. Fel nem foghatom, hogyha délután kettő órára hívat, akkor miért csak fél háromkor hajlandó fogadni engem. Sándor szerint persze örüljek neki, hogy így képes elengedni mindenfajta illemet, ha énrólam van szó. Nagy ügy mégsem történt a dologból, s sietnünk sem kell különösebben. Szerencsére férje csupán pénteken éjszaka érkezik haza Bécsből.
Amíg a szobalánya, Zsuzsi felszolgálta nekünk az uzsonnát a grófné anyám, és Karolina felől érdeklődött, s én ismételten (a héten már második alkalommal) sajnálatomat fejeztem ki, amiért ők maguk nem tudtak elkísérni engem. Ha holnap is meglátogatom Katalint, mindenképpen magammal kell hoznom a húgomat. Még a végén feltűnést keltene, hogy igen gyakran megfordulok a szalonjában, amíg Czebrovszky gróf Bécsben tartózkodik.
[...]
Vacsora után édesanyánk hívására mindenkinek szépen össze kellett gyűlnie a szalonban, s meghallgatnia öcsém hegedűjátékát, Karolina zongorakíséretével, s noha drága húgom mindig is kiválóan játszott a billentyűkön, attól tartok Rudolfot elkerülte a családban a zenei tehetség, épp úgy, mint engem.
Még most is átérzem a helyzetét, s hogy számomra micsoda kellemetlenség volt, ha így kiállítottak azzal az átkozott hegedűvel a szűkebb, ne adj' Isten a nagyobb család elé. Pontosan olyan végtelenül elkeseredett, fintorgó fejet vágtam, mint amit öcsémen láttam. De hát mit vár az ember? Tizenegy évesen mégiscsak más köti le egy fiú figyelmét, mint a hangszer nyikorogtatása.
Egyetlen tiszta hangot nem sikerült kicsikarnia a hegedűből, ennek ellenére a Mama szemeiben a legnagyobb gyönyörűség csillogott, amíg nézte a mi „kis virtuózunkat", és tapsolni sem győzött, amikor végre vége lett a darabnak, Rudolf pedig nem menekülhetett az anyai ölelés elől.
Atyánk mindig is szűkszavúan dicsért, már ha dicsért egyáltalán, most, ha lehet még a megszokott önmagánál is sokkal diplomatikusabban fogalmazott, amikor megjegyezte; „Egyedi előadás volt." Persze, mindenki tudta, hogy pocsék volt, csak hát, édesanyánk büszke, és szeretetteljes lelkesülését semelyikünknek nem volt szíve a földbe tiporni.
[...]
Nem tudok elaludni. Mostanság minden éjszaka gyötör az álmatlanság, én pedig hajnalig gubbasztok odafönt a toronyszobában, összegyűrt tintapacákkal tarkított papírosok között, ám ilyenkor az ihlet sem akar megszállni. Hol van ilyenkor Erató vagy Euterpé? Mert a múzsák csókjára most talán mindennél jobban vágyom, hogy a költészetbe menekülve rendet tehessek egyre kavargó gondolataim között, mert még én magam sem értem igazán őket, s így azt sem tudom pontosan mi az, ami nem hagy nyugtot énnekem. Előszele volna ez valaminek?
Akárhogy is... A gyertyám, amit magammal hoztam ide föl, mindjárt leég, ideje volna visszatérni a szobámba.
