Szívjátszma (MDZS ff, Song Lan x Xiao Xingchen) /Befejezett/

1.

A szemében égő kín minden korábbinál ezerszer rosszabb volt. Eszét vesztette a gyötrelemtől, csak fetrengett a porban, miközben a fülében az az otromba nevetés visszhangzott.

Mégis létezik ennél nagyobb szenvedés, jött rá később.

Az a soha szűnni nem akaró sajgás a mellkasában, a szíve tájékán, ami hol erősebb, hol gyengébb, de nyugtot sosem hagy neki. Mintha újra és újra kitépnék a szívét... Nem is. Mintha újra és újra saját maga tépné ki a szívét.

Hisz végül is ezt tette.

Még most is tisztán élt az emlékezetében, milyen méregtől csöpögő, gyásztól terhes szavak hagyták el a száját, amire az sem lehet mentség, hogy hirtelen felindulásból mondta őket. Nincs az a körülmény, ami felmentené a tette alól.

Tönkre tetted az életemet, minden a te hibád! Átkozom a napot, amikor megismertelek! Soha többé nem akarlak látni...

Valahányszor eszébe jutott, mit tett, ökölbe szorult a keze, és kényszert érzett rá, hogy kivájja a szemét. Azt, ami egykor az övé volt. Nem érdemli meg, de azt már nem teheti meg vele, hogy eldobja magától ezt az áldozatot. Legalább a látása emlékezteti rá, mit nem feledhet.

A fájdalom azonban minden új városban reménnyel keveredett. Már egy éve annak, hogy Xiao Xingchen kutatására indult, ám ezidáig sehol sem lelt a nyomára.

– Elnézést, nem láttak egy kardot viselő, vak kultivátort a környéken? – kérdezte Song Lan, mint mindig.

És mint mindig, most is nemleges választ kapott.

Song Lan felsóhajtott, lelkébe az örök reménytelenség költözött. Sosem fogja megtalálni...

– Miért keresed a másik daozhangot? – szólalt meg valaki mögötte.

Song Lan megpördült.

Egy alacsony, fiatal lány állt előtte, pupilla nélküli, fehér szeme egyenesen rá meredt. Song Lan már sok mindennel találkozott, de szégyenszemre megborzongott a látványtól. Azonban hamar túltette magát rajta.

– Talán tudod, hol van? – Song Lan szíve hevesebben kezdett verni, úgy érezte, mindenki tisztán hallja.

– Talán... Előbb válaszolj néhány kérdésemre. Milyen magas? Jóképű? Milyen a kardja?

Song Lan nem habozott a válasszal.

– Olyan magas, mint én. Jóképű. Jégvirágokat véstek a kardjába.

A lány túlságosan sokáig hallgatott, Song Lan már azt hitte, nem fog felelni, amikor végre megszólalt:

– Gyere, elviszlek hozzá!

Song Lan szíve hatalmasat dobbant a mellkasában, el sem akarta hinni, amit hall. Az nem lehet, hogy megtalálta! Vagy mégis?

A lány már rég elindult, amikor Song Lan képes volt utána sietni.

***

Xiao Xingchen a koporsószoba udvarán ült, a földön, és egy kosarat font. Ujjai rutinosan fűzték az újabb és újabb bambuszszálakat a helyükre, miközben gondosan ügyelt rá, hogy ne sérüljön meg. Egy óvatlan pillanatban mégis megvágta magát, és felszisszenve kapta a szájához a mutatóujját. Ahogy tudatosult benne a mozdulat, elmosolyodott.

Felrémlett előtte, amikor Song Lant tanította bambuszkosarat fonni, aki legalább egy tucatszor szúrta meg magát. Folyton dühöngve nyalta le a kicsorduló vérét, de nem adta fel. Keserédes boldogság öntötte el Xiao Xingchent.