Zavaros az elmém, ezer szálon fut minden gondolat s nem találom a kifelé vezető fonalat, reszketve, mérgezett aggyal és szívvel győzködöm magamat, hogy tovább élhetek e hitben.
E hitben, hogy ez így rendben van,
nem lesz baj, fiatal szívem ahhoz, hogy csak érted s miattad dobbanjon oly furán, elhiszem, hogy a legvégén szívem nem emiatt borul majd gyászba.
De ha az ember távolról szemléli a képet,
nem lesz többet teljes a képlet s a kirakós nem tűnik már oly pontosnak mint régen, hisz nem fogunk egyesülni sosem s emiatt kárba mehet egy egész élet.
Közben pedig vágyom felejthetetlen mosolyodra,
ami a reggeli falatom, várom éles és okos szemed pillantását mi déli betevőm, de mind ezek közül amit a leginkább várok az hangod játékossága az esti boromba.
Szívem őrlődik ebben a malomba,
keresi hogyan tudna elmenekülni innen, futna a fájdalom elől, amit okozol,
de úgy érzem hiába, hiszen szívem még ezután is csak veled ragyogna.
Eféle kétségek között vergődöm,
mint a préda csapdába esése pillanata előtt, döntenem kell, hogy a vágy vagy a biztonság csalogató szavára hallgatok.
A válasz egyszerű, de én továbbra is csak gyötrődöm.
