Egy magányos vadász

1.

Lefejeztem az utolsó vámpírt is a pajtában. Majd kiléptem a levegőre. Szenvedés. Ezt éreztem. Beültem az Impalámba és elindultam. Csak mentem, nem gondolkodtam. Hirtelen tapostam a fékbe mikor egy srác lelépett az útról.
-Nézz már a lábad elé bazdmeg!-kiáltottam ki az autóból.
-Ne haragudj-alig hallottam, hogy mit mondott. Kis ártatlan pöcs. Alig lehetett 20 éves. Jó én is csak 23 vagyok de az én életem más. Anya meghalt mikor 4 éves voltam. Apa vadásznak nevelt engem és az öcsém. De mikor betöltöttem a 18-at nem bírta tovább. Elment vadászni és már csak a hírekben hallottunk haláláról. Sam pedig 3 éve halt meg. Nem tudtam megmenteni. Azóta a szívemen jégcsapok vannak. Nem érzek a szenvedésen és a dühön kívül semmit. Az érzelmeim nem mutatnám ki akkor se ha lennének.
-Elhúznál az útból?!-vágtam a kormányra idegesen. Gyönyörű tengerkék íriszeit az én méregzöld szemeimbe fúrta. Olyan volt mintha a gondolataimban olvastam.
-Már megyek is-az arcára sajnálat ült ki és már az út túloldalán is volt. Nem érdekelt. Csak elindultam. A bunker előtt leparkoltam. Kiszálltam és bementem. Bent hideg volt. Mióta egyedül vagyok nem igazán használom a fűtést. Egyedül. Nos ez sokszor mást jelent. Az én esetemben magányt. Senkim sem maradt. Nem is értem én miért élek még. Nagyon sokszor fogtam meg az egyik pengém és szorítottam a torkomhoz. Vagy épp az egyik fegyverem dugtam a számba, hogy most meghúzom a ravaszt. De valami mindig visszahúzott. Nem bírtam sokáig bent lenni. Kiültem a bunkert körülvevő betonfalra. A démonpengét forgattam ujjaim között. Újra elgondolkodtam. Sammel lehetnék. Apával és anyával. A családommal. Helyette itt vagyok. Harcolok miért is? A világért? Istenért? Azért aki elvett tőlem mindent? Fájdalmasan ordítottam fel és kitört belőlem a zokogás. Sírtam. Igen. Én, a nagy Dean Winchester bőgött. És nem zavart. Mert senki nem látott. A temetéseken egyre kevesebben voltunk. Egészen addig amíg már csak én álltam és néztem, ahogy az öcsém teste hamuvá ég. Az a pillanat az agyamba égett. Akkor éreztem magam teljesen egyedül. Azóta senkit nem engedtem magamhoz közel. Féltem. Egy ember közelségétől. Egy ember érintésétől. Olyan szinten paranoiássá váltam, hogy ha valaki hozzám ért két métert elugrottam mellőle. A karomra néztem. Tele volt vágásokkal. Én tettem. És most egy újabb heget csináltam magamnak. Néztem ahogy a vér végig csorog a karomon. Vegyült a könnyeimmel, amik a kezemre hulltak. A penge kiesett a kezemből egy hangra. Felnéztem. A kékszemű állt velem szemben. Egy szót ejtett ki a száján. "Miért?". Annyiszor megkérdeztem már magamtól. Mégse tudtam rá a választ. A fájdalmamon nem enyhített. A kezemre tette két ujját, de mielőtt bármit csinálhatott volna elkaptam a kezem és felugrottam a helyemről. Heves szívdobogással lépdeltem hátra. A kezemről még mindig csorgott a vér.
-Nyugalom. Csak segíteni akarok-egyet közelebb lépett hozzám. Arcomról azonnal eltűnt a félelem és felvettem a maszkom.
-Nem kell segítség kösz. Megoldom magam-álltam a tekintetét. Egy kendőt tekertem a karomra. -Láttam mi van a fejedben. Hallottam a kiáltásod és a zokogásod. Tudom, hogy segítség kell neked-vette fel a pengét a földről.
-Had segítsek rajtad.
-Nem kell egy ártatlan kisfiú segítsége-köptem a szavakat.
-Angyal vagyok Dean. Azt hittem feltűnt egy ennyire jó vadásznak-nézett rám meglepetten. Angyal? Angyal ölte meg az öcsém is.
-Ha angyal vagy akkor kérem a pengét és tűnj el-fontam keresztbe kezem mellkasom előtt.
-Gyönyörű vagy-mosolygott rám. Gondolkodás nélkül kevertem le neki egyet. A feje oldalra csuklott. Ezt kihasználva elindultam befele. Ezt követően mindent lassított felvételbe láttam és érzékeltem. Átölelte a derekam és a földtől elemelve húzott vissza. Maga felé fordított és ajkaimra tapadt. Viszonoztam csókját. Miután tudatosult bennem, hogy mit csinálok ellöktem magamtól és berohantam a bunkerba az ajtót magamra zárva. Az ajtónak dőltem és lecsúsztam. Jézusom. Egy fiúval csókolóztam. Egy ANGYALLAL. Fájdalmasan felnyögtem. Feltápászkodtam és lesétáltam a lépcsőn. Besétáltam a könyvtárba. Az asztalba a nevünk kezdőbetűje volt vésve. S.W. és D.W.. Lehunytam a szemem és inkább a szobámba mentem. Az asztalomon pár kép volt. Mikor apa az Impalának támaszkodik én és Sammy pedig a karjaiban vagyunk még gyereken. Vagy mikor mind a 4en otthon vagyunk a fa alatt. Megráztam a fejem és egy sima szobába léptem be. Nem voltak benne emlékek. Az ujjaim ropogtattam. Elegem volt. Azt akartam, hogy vége legyen. Mindennek. A pengét a torkomhoz szorítottam. De nem tudtam megtenni. Most se. Egy fájdalmas kiáltás után hasamba szúrtam. Vért köhögtem. De mielőtt minden elsötétülhetett  volna a kékszemű megjelent. Majd körbevett a sötétség.