Ahol az álmok véget érnek

1.

Mindjárt vége. Egyszer ugyanis mindennek vége. Nem lesz több lehetőség, nem lesz több majd és nem lesz több ,,egyszer oda is eljutok". Vége. Vajon van valami ezután? Sose tudhatom igaz?

- Nem érdekel!-üvöltöttem le anyámnak és már be is csaptam az ajtót. Elegem volt. Hihetetlen hogy évszázadok elmúltával is ugyanott tart a társadalom és megint kénytelenek vagyunk belemenni olyan házasságokba amiket soha, de soha nem akarnánk. Olvastam történeteket a 2000-es évekről. Elképesztő világ volt. Szabadság és önmegvalósítás. Ezzel a két szóval jellemezném azok után amiket láttam. Mindig is sajnáltam, hogy a végére születtem. Egy évszázad alatt bizony nagyon megváltozik az emberi gondolkodás.

Gondolkodás nélkül, gyorsan összedobáltam pár ruhát és a legfontosabb dolgokat egy kupacba az ágyamra, majd előkaptam az aputól kapott vászon hátizsákom. Igyekeznem kellett, ha még ma el akartam menni. Két kézzel tuszkoltam bele a vizes kulacsom a sok holmi közé. Őszinte leszek. Nem a mai napra terveztem az indulást, de tisztán láttam, hogy fölösleges lenne tovább halogatni. Ha maradok, azzal csak a saját életem nehezítem meg. Mindig azt vágták a fejemhez, hogy ideje lenne önállóan gondolkodnom. Nem is sejtették, hogy ahányszor ezt elmondták, én egy lépéssel közelebb kerültem a szökés gondolatához. Hónap végére be is írtam a naptáramba, térképeket gyűjtöttem, a megéléshez szükséges dolgokat szedtem össze innen-onnan. Azonban azzal, hogy anyám kiakar házasítani két napon belül, hogy megszabaduljon tőlem, beindította a tervemet. Nem volt visszaút.

A hátamra kaptam a zsákot, de még utoljára az ágy melletti kis polchoz léptem. Nagyot sóhajtva emeltem le a bekeretezett fotót. 

- Úgy sajnálom, Apu...De nincs más választásom. Megőrült nélküled.-gyors puszit nyomtam apu képére, szipogó orrom pedig beletöröltem a kabátom ujjába.

Az ablaktáblákat kivágva már indultam volna, de még utoljára visszapillantottam. Kár volt. Ez volt az én kis birodalmam, a saját világom. Csak be kellett csuknom az ajtót és megszűnt a kinti világ. Egyedül én voltam. Én és a képzeletem. Lehettem ami akartam, senki nem parancsolt, senki nem irányított. Magam voltam. De ez is elmúlt. Ahogy minden ami valaha lesz, elmúlik. Nekem pedig annyi a dolgom, hogy beletörődjek.

Gyors mozdulattal, kilendültem a nyitott ablakon, megkapaszkodtam a keret alatt végig futó gerendába és egyensúlyozva megindultam a mellettem lévő szoba ablakához. Maga a mászás nem jelentett gondot. Sokszor csináltam már, sose estem le és mindig magabiztosan mászkáltam a tetőn vagy a vékony gerendákon is. Most azonban,majdhogynem ott hagytam a fogam. A könnyeimtől alig láttam, nehezen kapaszkodtam és éreztem, hogy ha így folytatom nem is kell megszöknöm, mert rögtön kipurcanok. Mikor végre valahára elértem a nyitott ablakhoz lassan becsusszantam és igyekeztem eltüntetni minden gyengeségre utaló jelet magamról.

- Colle!-suttogtam bele a félhomályba.- Colle, én vagyok az, csak köszönni jöttem.- hangomra egy pisze kis orr bukkant elő a szekrény rejtekéből, majd hamarosan társult hozzá az orrocskához tartozó fejecske, karok és lábak hirtelen zuhataga, amely egy szempillantás alatt ledöntött a lábamról. Kuncogva terültem el a poros padlón. Colle pedig nagy mosolygás közepette bejelentette, hogy most ő nyert. Szőke fürtjei elszabadult indákként repkedtek kerek fejecskéje körül, szemei pedig, mint mindig, most is a végtelenbe néztek. Egy másik helyre. Colle sosem azt látta, amit az egyszerű emberek. Nem volt vak, de átlagos se. Sose tudhattad éppen hol jár, meglehetősen szórakozott kislány volt.

Sosem hittem a varázslatban, sem a mágusokban vagy abban hogy létezne bármi nem emberi. De akárhányszor Collera nézek, rájövök, hogy túl keveset tudok a világról ahhoz, hogy ítélkezzek e felett. Colle maga volt a varázslat. A szöges ellentétem mégis a vérem. Évekkel apu halála után született, anya sose mondta kitől vagy miért. Egyszerűen csak hazajött az éves nyaralásáról és közölte, hogy terhes és mostantól többet kell dolgoznom, a sarki kis boltba, hogy megélhessünk. És bár az elején borzasztóan haragudtam Collera amiért tönkretette az életem, ma már látom, nélküle nem is az lennék, aki.

- Máris elmész?-szemiben mérhetetlen fájdalom ült, olyan mély fájdalom, amit egy hat évesnek még nem szabadna ismernie.

- Sajnálom, bogaram, de mennem kell. Mostmár nem halogathatom.- lehajoltam hozzá, a fejünket egy szintbe hozva suttogtam tovább.- Ugye megérted miért?-nem válaszol egyszerűen csak bólintott, nekem pedig a szívem szakadt meg.- De amint nagyobb leszel már te is dönthetsz majd, rajtad áll majd minden, ezt ne feledd el! Szabad vagy, mindig is az leszel.

Megfogtam aprócska kezeit és belenyomtam az egyik térképemet.- Ez jelenti a kiutat. Tartsd meg és ne felejts el soha! Ígérd meg!

- Ígérem Lain...és ígérem, hogy megfoglak találni!- Tiszta kék szemeit rám emelve esküt fogadtunk. Testvéri esküt, amit egyikünk sem fog elfelejteni.

Ott állt előttem kihúzott háttal, mint egy igazi harcos, szemeiben eltökéltség tükröződött. Azt hiszem abban a pillanatban, kettőnk közül ő volt a bátrabb. Homlokon csókoltam és útnak indultam. Tudtam, hogy ott áll az ablakban és engem néz, anyám pedig talán már a szobaajtómon kopogtat. Eljött az idő. Úgy gondoltam mostmár nem nézhetek vissza. Fürge léptekkel bent termettem a ház körül elterülő facsoportok között és nem fordultam meg. Elszántam lépkedtem a saját életem felé.