Vannak napok, amikor folyton az órát nézem, és ahogy tudok menekülök az irodából, de vannak napok, amikor a lelkiismeretesség és a félelem, hogy nem végzek időben, nem lesz elég igényes a munkám elfelejtetetti a bent töltötött időt. A mai nap is ilyen volt.
Mindenki sokáig volt bent, de a nagy kavarodásban úgy éreztem nem bírom rendesen megcsinálni az utolsó simításokat, ezért megvártam, míg mindenki hazamegy. Megnyugodva dőltem hátra a székben. A fejem kissé fájt, lehet azért mert nem ittam elég vizet. Aztán kopogást hallottam.
Kicsit megugrottam a székemben, de mikor megláttam ki lépett be elszégyelltem magam.
- Mit keresel még itt? - a hangja nyugodt volt, az asztalomhoz sétált, és neki dőlt.
- Szerettem volna mindent alaposan átnézni. - legyintettem.
- Miért nem szóltál? Segítettem volna. - a rosszallás egyszerre esett jól, és lett kedvem tőle vitatkozni, habár jól tudtam hogy ez a vita a fáradtságból adódóan könnyekbe torkollna.
- Van elég dolgod... - morogtam, mire lehajolt és arcon csókolt. Ujjai megszorították a karomat, és felkúsztak a vállamra. Körkörös mozdulatokkal lazította el. Egy sóhaj tölt fel belőlem.
- Vártam rád... - mondta.
- Oh. - leheltem és bűntudat áradt szét bennem. Felpattantam, kezem közé fogtam az arcát. Tépelődtem mit mondjak, kerestem a tekintetét, hátha látja benne, hogy nem direkt nem szóltam. Aztán szavak hiányában csak ennyit mondtam: Bocsánat.
Hosszú pillanatig néztük egymást. Még egy picit bosszús, de egymás érintése mindkettőnket megnyugtatott. Behunyta a szemét, aztán tenyerembe csókolt.
- Talán megbocsájtok.
- Ha? - emeltem fel az állam, hogy orrunk összeérjen. Mindkettőnk szemében játékosság villant.
- Fordulj meg. - suttogta, tétován a szemébe néztem, mire próbálta beforgatni a csípőm ösztönzésül.
Végül megtettem, amit kért, s ő szorosan mögém lépett. Csókot hintett a nyakamra egészében blúzom szegélyéig.
- Azt hiszem ez útban lesz. - mormolta a bőrömbe, ahogy kiforgatta a gombokat, hogy ajka tovább barangolhasson a vállamon és a finom anyag lecsússzon a mellemről.
- Héj, - mondtam figyelmeztetően - még nem vagyunk otthon.
- Talán félsz, hogy valaki ránk ront? - kérdezte, miközben jobban az asztalnak nyomott, s éreztem ahogy a széle finoman a combomba váj. Egyik keze közre fogta a mellemet, megmarkolta. - Nincs itt senki.
- De... - ellenkeztem, mire lökött egyet a csípőjével, hogy belém fojtsa a szót. Valahogy az, hogy éreztem mennyire kíván még izgatóbb volt, mint keze a mellemen, a fedetlen mellkasom, s ahogy időnként finoman a vállamba harap.
Másik keze nadrágom cipzárjához vándorolt, lehúzta, s ujjai máris a bugyim alá tévedtek. Kétségbeesetten markoltam az asztal fáját.
- Talán félsz, hogy valaki látni fogja mennyire élvezed?
Panaszos nyögésem egyszerre volt válasz a kérdésére, és ujjaira, melyek combom között nedvességemre simultak. Ezúttal én dörgölőztem a merevedésének, s egyre nehezebben fogta vissza magát. Csókot nyomott a vállamra mielőtt a fülembe súgta:
- Feküdj az asztalra.
- Ne... - leheltem vissza, de magam sem gondoltam túl komolyan mert égetett a vágy. Kezét kihúzta a bugyimból, fenekemre csúsztatta, és belém csípett.
- Ne légy engedetlen. - paskolta meg.
A melltartóból félig kibuggyanó mellem az asztalra simult, ujjaim a másik végébe kapaszkodtak, épphogy csak átértem. Hátamon lengén takaró blúzt félretolta, végig simított, mire megborzongtam. Majd nadrágomat szegélyénél megragadva lerántotta a térdemig.
- Olyan gyönyörű vagy. - sóhajtotta.
Őrjítő volt a várakozás. Ujjai a bugyimba kapaszkodtak ezúttal, de végtelen lassan húzták le, mintha kiélvezne minden pillanatot, hogy az asztal szinte felkínálja neki meztelen fenekem, hogy teljesen kinyúlva fekszem az asztalon, kócos hajjal, pihegve. A combomig húzta, majd tenyere fel-le simogatott.
- Jó kislány voltál? - kérdezte, s mikor nem feleltem ösztönzésül a fenekemre csapott.
- Aah...nem. - nyögtem.
- Nem bizony. - ért a második csapás.
Az ütés csípett, és miként szétaradt a tüzes fájdalom, izmaim elernyedtek, ugyanezt a tüzet éreztem a combjaim között. Vonaglottam az asztalon, lábujjhegyre álltam, és néha visszaereszkedtem.
- Igen, ez az. Told ki azt a popót. - morogta és a következő csapás hatalmasat csattant. Felkialtottam, mindenem megfeszült, és mikor újra elernyedtem éreztem hogy gyűlik a nedvesség a combjaim között.
A következő pár csapás gyors egymásutánban érkezett, egyre lejjebb haladva az érzékenyebb részre. Aztán markába szorította, az ajkamba haraptam. Ujjai a belső combomat súrolták, és a finom bőrt, ami a legjobban kívánta az érintést, hogy betöltsék, hogy belehatoljanak.
- Kérlek... - suttogtam. Az újabb csapás szinte megugrasztott.
- Még nem végeztem. - mondta és gyors ütemben kezdte paskolni a fenekem.
Úgy szorítottam az asztalt, hogy kifehéredtek az ujjbegyeim, lábaim az övéi körül kalimpáltak, torkomból kontrollálatlanul törtek fel a nyögések. A tűz a combjaim közt elviselhetetlenné vált, és egyre csak hevült és hevült.
- Kérlek, kérlek, kérlek, kérlek... - rimánkodtam.
Tenyere utolsót simított pirosasba forduló bőrömön, melyen ott égett keze nyoma, és a cipzárjához nyúlt.
- Nedves vagy. - suttogta, és mikor hozzám ért elvesztettem a fejem.
Szinte alig fogtam fel, hogy belém hatolt, a vállamba nyög, szép dolgokat suttog. S majd még egyszer a fenekemre csapott, mire a nevét sikítom.
