Egy álarcos bálon találkoztam a férfival, aki megváltoztatta az életem. Titokzatos álarca alatt csillogott a tengerkék szeme. A szabályos arcéle, és a mosolyra húzódó ajka párbajra hívott. "Nem adhatom meg magam" - hajtogattam, lassú tánc közben, és...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
- Ma este tudna vigyázni a húgomra? - fürkésztem Katherine meglepett arcát, miközben tudatosult bennem, hogy ma este biztos, hogy meg fogom fojtani a felelőtlen hugomat.
Négy órával ezelőtt
Azt hittem, hogy álmodok, hiszen nem tudtam eldönteni, hogy ez tényleg a valóság. Előttem állt a húgom, de az egész egy álomnak tűnt. Idegesen letettem a telefont a kanapéra, majd összeráncolt szemöldökkel a húgom elé álltam. Görcsösen szorítottam rá a csuklójára, ezért ő fájdalmasan felszisszent. - Elmondanád, hogy mit keresel itt? - még magam is meglepődtem, hiszen a hangomtól összerezzent. Jól tette, hiszen ebben a pillanatban ölni támadt kedvem. - Mit képzelsz te magadról?
- Ez fáj, Daniele - üveges tekintettel kirántotta kezét a szorításból, majd padlót fürkészve, dörzsölni kezdte a kezét. Több mint elfogadhatatlan az, amit csinált. Még mindig felrobbantam a dühtől, ezért hátra lépve a halántékomat kezdtem dörzsölni.
- Elmondanád, hogy mit keresel Londonba?!
- Eljöttem hozzád - kezét széttárta, de csak ebben a pillanatban jöttem rá arra, hogy milyen göncöt is visel. A szoknyája pofátlanul rövid volt, a selyem blúz pedig nem takarta a mély dekoltázsát.
- És mi ez a ruha? Úgy nézel ki, mint aki az út széléről jött volna! - észre sem vettem, hogy a saját anyanyelvemen kezdtem el káromkodni. Nekem ez túlságosan sok volt ahhoz, hogy lenyugodjak. A húgom titokban elszökött és egyedül elutazott Londonba.
Hátra hagyta a családját...
Hátra hagyta az otthonát...
- Tudja anyánk, hogy eljöttél?
- Sok a kérdés, Daniele - üveges tekintettel leült a kanapéra, majd vörös szemekkel rám nézett. Ebben a pillanatban majdnem megenyhült a szívem. De csak majdnem...
- Akkor beszélj! - emeltem fel a hangom és a fejem el biccentettem a házvezetőnőnek, hogy most sürgősen hagyja el a házat. Ő így is tett. Kezébe vette a táskáját és fejét lógatva kilépett az ajtón.
- Egy hónappal ezelőtt te is ugyan így hagytad magad mögött a családodat. Emlékszel? - suttogta. - Emlékszel, hogy sírtam a kapuban állva, hogy maradj velünk? Emlékszel, hogy a szívem szakadt meg, amikor elhajtott veled az a sárga taxi? Nem láttam mást, csak a porfelhőt az utakon - nézett végig rajtam. - Összetörted a szívem. Magamra hagytál. A húgod vagyok, Daniele! De te azon a napon nem csak a családról mondtál le, hanem rólam is! Egyedül maradtam az önző bátyámmal és a ribanc anyámmal! Tudtad, hogy ki foglalkozott velem?! Maximum a pásztor kutyánk!
Könnyes szemeit nézve leültem mellé a kanapéra, majd gondterhelten összefontam kezem a tarkómon. Az a helyzet, hogy erre nem tudtam mit mondani, hiszen minden szava igaz volt. Elhagytam őket. Elmenekültem a pokol elől, amit anyánk teremtett. Nem tudtam abban a tudatban élni, hogy megcsalta az apánkat. Miután minden feladatomat elvégeztem, a bátyám nevére irattam a birtokot, leléptem. Senkitől nem köszöntem el, senkit nem öleltem magamhoz. Egy ember volt, aki ezt nem érdemelte meg. Ő a húgom, Lorenza volt. Tudtam, hogy szenvedett, tudtam, hogy magammal kellett volna hoznom. Emlékszem, hogy a repülőtéren is azon morfondiroztam, miért hagytam őt magára. Talán azért mert a saját életemre gondoltam. Talán azért, mert vissza akartam kapni azt, ami hét évvel ezelőtt az enyém volt:
