Ulzzang | NamKook

9

Kook:

- Megvagy már, meddig tollászkodsz még, hősszerelmes? - kiabál Yoongi türelmetlenül. 

Hazudnék, ha nem az igazat mondanám, mikor letagadom, hogy nem vágtam ki legalább hatszor hisztit azon, hogy nincs mit felvennem, aztán pedig azon, hogy amit kitaláltak nekem a barátaim az nem elég "Namjoon kompatibilis". Suga majdnem hozzám is vágta érte a dohányzóasztalt, fogalmam sincsen, hogy Tae hogyan fogta vissza időben. 

- Jó megyek már, nyugi - kiáltok vissza, igyekezve valahogy beállítani a hajamat, hogy ne csak egy madárfészeknek nézzen ki. - Na hogy festek? - állok meg ma már kitudja hanyadjára a két, nos kissé mentálisan leharcolt barátom előtt.

- Mint mindig. Kookosan. - feleli Taehyung diplomatikusan.

- Mint egy gyáva nyúl, aki ha még egyszer átöltözik, akkor kibelezem, és ha életben is marad valami csoda folytán soha többet nem viszem magammal egy helyre se, ahova Kim Namjoon hivatalos. - jegyzi meg epésen az idősebbik.

Puffogva indulok meg felvenni a cipőm, mert őszintén mit mondhatnék? Bedobta az aduászt. Kim Namjoont. Meg persze azt, hogy sehova sem visz magával. Hogyan tudnék nem engedelmeskedni, mikor most tényleg találkozom vele? 

- Oké, idefigyelj, mert egyszer mondom el, és nem többször. - néz rám a visszapillantóból Yoongi - Nem ájulsz el, sem bele a srác karjaiba, nem csinálsz magadból totál idiótát, ha mégis, akkor nem ismerlek. Semmi lesifotó, semmi fanboy sikítás, azért még külön meg is verlek. Nam nem szereti, hogyha valaki teljesen rá van akaszkodva, se azt, ha erőlteted magadat. Világos? Ne csinálj idiótát magadból, és ne hozd kellemetlen helyzetbe, mert akkor garatálom neked, hogy egy életre elvágod magad nála, és akkor még az esélyed se lesz meg, mint ami eddig. Értem? 

- Értem hyung! - válaszolok nagyon koncentrálva hogy ne kapjak elő egy jegyzettömböt és kezdjem el írni azokat a dolgokat amiket nem szeret.

Szóval ne legyek tapadós és természetellenes. És hülye se. Meglátjuk mit tehetek. 

Nem sokkal később meg is érkezünk, de egyáltalán nem úgy néz ki a dolog mint ahogy azt elképeltem. Semmi üvöltő zene, semmi zsúfolt nappali. Lehet túl sok amerikai filmet nézek. 

Feszengve, teljesen görcsösen megyek Yoongi és Tae után, mintha az árnyékük lennék minimum. Itt nemhogy hülyét nem fogok magamból csinálni, de megszólalni sem fogok. 

Nincsenek sokan, gondolom már mindenki ismeri a másikat, csupa menő ember, korea ismert ulzzangjai, meg producerei meg minden ilyesmi. Mi a fenét keresek itt? 

Egy percre átfut az agyamon, ahogy észrevétlenül kisurranok, és fogok valami taxit, hogy hazajussak és sose nem jövök ki többet a szobámból, de valami megakadályoz. 

Mintha valami láthatatlan erő súgná, hogy maradnom kell. Hogy hiába nem érzem az, hogy itt a helyem, valahol mégis itt van. Nem azért, mert jó dalokat írok, nem azért mert különösebben jó hangom lenne. Van pár demom amiket Yoongi vett fel, direkt olyan dalokkal, amiket az én hangomhoz és stílusomhoz írt, de sosem mutattam vagy beszéltem róla senkinek. Nem ismer senki, szóval felesleges lenne foglalkozni vele. 

 De ma itt kell lennem. Valamiért. Nem tudom miért. 

A gerlepár természetesen teljesen otthonosan mozog, gondolom Yoongi már nem egyszer hozta magával a legjobb barátomat. Hiába megy szorosan mellette az idősebb ujjait szorongatva, valahogy úgy tűnik, mintha fényévekkel magabiztosabb lenne, mint korábban.  Itt a helye, és ezt mindenki jól tudja. Sugárzik róla, az egész lénye árasztja magából ezt a fura dolgot, ami miatt mindenki akivel akár ha két szót is vált, de automatikusan megkedveli.