boldogság, te kurva - angstpril 2022

1. nap: az ereimbe lőném a napfényt - ateez

prompt: "én nem akartam, hogy ez történjen."

tw/cw: drogfüggőség, káromkodás

a/n: még pont időben vagyok :D amúgy messze nem a legjobb munkám, de szerintem kezdetnek tökéletes. most először írok ilyen jellegű sztorit, úgyhogy szívesen fogadom az építő jellegű kritikát :))

az ajtó nyikordul, majd csattan egyet, amikor hongjoong becsukja maga után. alapvetően úti célja a konyha lenne, hogy kipakolja azt, amit vett, ha már bevásárlás, de meghökkenve, hárahőkölve torpan meg annak a láttára, hogy a nappaliban az egész bagázs összegyűlt. láthatólag rá vártak. kicsit zavarja, hogy mind a heten őt szuggerálják.

– szia, hongjoong – nyit seonghwa, és a hanglejtése furcsán formális, távolságtartó. – ha gondolod, ülj le. itt leszünk egy darabig. – de hongjoong nem mozdul, laposakat pislog, látszólag fogalma sincs, mi történik, bár valamilyen gondolat azért motoszkál ott az agya leghátuljában valahol.

amikor kezd benne körvonalazódni, hogy ebből talán egy kellemetlen helyzet lesz, az az a pont, amikor úgy dönt, akármi is készül itt, ő nem kér belőle. most már tényleg szeretne bejutni a konyhába, ha jongho nem pattanna fel a helyéről az egyik sötétlila kanapén és állná el határozottan az útját. nem szólnak egymáshoz, farkasszemet néznek másodpercekig, senki más se lép közbe, hongjoong pedig úgy fél perc után rájön, hogy akár lyukat is nézhetne jongho arcába, ő akkor se tágítana onnan. ráadásul a maga alacsony, sovány testével, semmit sem ér jongho tekintélyes alkatához képest. úgy tűnik, nagyon ragaszkodnak hozzá, hogy végighallgassa, amit mondanának.

– ha nem, akkor nem – közli seonghwa, amikor hongjoong hanyagul ejti le a bevásárlószatyrokat a földre, szánalmas puffanássak érnek földet, viszont ő nem ül le a direkt neki odakészített fotelba, inkább csak megáll azzal a szánalomkeltő tartásával. jongho ekkor már nem látja szükségét, hogy barikád szerepet töltsön be, úgyhogy újra leül wooyoung mellé, jóformán kitakarva őt.

– mitől lila a karod, hyung? – teszi fel a kérdést san a semmiből, bár mindannyian tökéletesen tudják a választ. hongjoong automatikusan, sután a háta mögé dugja a karját, bár nem oszt, nem szoroz; elfelejtett pulcsit venni, pedig az eszében volt, de hát tök mindegy, úgyis csak pár perc séta a dormtól a szupermarket, olyan nagyon hideg meg nincs.

– szeretné valaki kezdeni? – seonghwa kíváncsi tekintettel néz végig a társaságon, és szavak nélkül próbálja őket sarkallni arra, hogy beszéljenek bátran. elkezdeni mindig nehéz.

– én kezdhetem? – szólal fel yunho, a hangjából nehéz akármilyen érzelmet kivenni, leginkább közömbös vagy annak próbál mutatkozni, hogy ne törjenek túlságosan felszínre az érzelmei, hogy aztán irányítani se tudja őket, és amikor seonghwa igenlően bólint, felemeli a papírt, amit eddig görcsösen szorongatott a kezében. még utoljára felnéz belőle, szemkontaktust létesít először hongjoonggal, aztán seonghwával is, aki bátorítóan bólint. yunho megköszörüli a torkát és hongjoongban most tudatosul igazán, hogy mi is történik.

megfeszíti a testét. arra vár, hogy majd elhordják mindennek, hogy azt mondják rá, hogy alkalmatlan, hogy sokkal jobb lenne, ha meghalna vagy legalább kilépne. ezeket meg már úgyis tudja, akkor minek vannak itt?

– hyung! – yunho nyel egyet, csak azután folytatja. – nem fogok úgy tenni, mintha érteném a helyzeted csak azért, mert egyszer láttam a trainspottingot. sőt, egyáltalán nem tudom beleképzelni magam a helyedbe. a drogokról sem tudok túl sokat. sokáig fogalmam sem volt, mit kéne írnom, hogy mi az, ami működne nálad, aztán rájöttem, hogy itt az a lényeg, hogy őszinték legyünk, úgyhogy csak leírom, amit gondolok és amit érzek.