Hoppla! Dieses Bild entspricht nicht unseren inhaltlichen Richtlinien. Um mit dem Veröffentlichen fortfahren zu können, entferne es bitte oder lade ein anderes Bild hoch.
Sumire családja egy igazán szerető hely volt. Az anyukája és az apukája is mindig támogatta mindenben, segítettek neki amiben csak tudtak és megadtak neki mindent, hisz ő az egy szem gyerekük.
Bármennyire is volt szeretet köztük és imádták a lányukat, de Sumire tettei kihúzták a gyufát és miután a rendőrségről kellett haza vinniük lányukat elküldték őt otthonról.
-ˋˏ ༻❁༺ ˎˊ-
"Sumire te mégis mit gondoltál? Hm? Hogy gondoltad ezt?" ordibált Sumirével az anyja miután haza értek.
"Felgyújtani egy épületet, csak mert vicces? Kislányom, hogy gondoltad ezt?" kérdezte az apja is, de Sumire annyira szégyellte magát, hogy egy szó sem jött ki a torkán.
"Szólalj már meg Sumire!" ordított az anyja, mire a lány összerezzent.
"Én.. Én nem tettem semmit! Esküszöm, hogy csak a többiek vádolnak ezzel! Sosem tennék ilyet!" védte magát Sumire.
"Mi is azt hittük, de már nem tudjuk, hogy higgyünk neked vagy sem." mondta csalódottan az apja.
"Higgy nekem apa! A lányod vagyok! Ugyan az a kislány vagyok akit mindig annyira szerettél!" próbálkozott Sumire, de a szülei elvesztették a bizalmukat a lány felé.
"Te nem ugyanaz vagy. Az én lányom sosem cigizett volna, nem bántott volna ártatlan embereket, nem szökött volna ki, nem kellett volna összeszedni egy szórakozóhelyről ahol részeg volt, nem kellett volna elmennem érte a rendőrségre és végképp nem gyújtogatott volna." felelte az apja a lányára sem nézve.
"Igen, megtettem mindent kivéve a gyújtogatást. De emellett a többit is megbántam már! Apu kérlek nézz rám!" kezdett el sírni Sumire, mert ezt a sok stressz nem tudta elviselni.
"Mindent megadtunk neked Sumire, minden egy szavadba került és te így hálálod meg?" kérdezte az anyja is teljesen csalódottan.
"Nem! Anyu, jóvá teszek mindent, csak kérlek ne nézz így rám!" próbálta Sumire helyre tenni a dolgokat.
"Akkor hogy nézzek? Büszkén amiért mindezt megtetted? Sumire én elnéztem neked mindent, mert azt gondoltam, hogy fiatal és szerelmes vagy, de túl mentél egy bizonyos határon." kezdte el az anyja és Sumire tudta, hogy ebből nem fog jól kijönni, de készen állt mindenre. "Itt az idő elengedni a kezed Sumire."
"Mi? Ez mégis mit jelentsen anyu?" kérdezte Sumire kétségbeesve.
"Nekünk semmit sem mondasz el, 18 éves vagy, folytasd az életedet. De ránk ne számíts." felelte édesanyja fájdalmasan.
"Anyu.. Most tényleg elküldesz itthonról?" kérdezett vissza Sumire.
"Mintha egyébként olyan sokat lettél volna itthon. El fogsz te boldogulni nélkülünk is Sumire." zárta le a beszélgetést az anyja.
"Anya nem teheted ezt! Az egyetlen lányod, gyermeked vagyok! Mégis mit kezdenék én egyedül? Anya mond, hogy ezt nem gondoltad komolyan!" próbálta Sumire önmagának bebizonyítani, hogy rosszul hallotta édesanyja szavait.
"Apu! Mondj valamit te is! Nem hagyhatod, hogy egyedül éljek a nagy világban! Én nem vagyok felnőtt. Képtelen vagyok egyedül élni!" fordult édesapja felé Sumire, de a férfi számára olyan nehéz volt így a lányát látni, hogy inkább meg sem szólalt.
"Gondolkodtál volna mielőtt felgyújtasz egy épületet és be nem visznek a rendőrségre!" kiáltott édesanyja a lányra.
"De nem én voltam! Nem én tettem! Higgyetek nekem! Anyu, apu! Én vagyok az Sumire!" próbálkozott tovább Sumire, de semmi esélye nem volt.
"Elég Sumire. Menj, ne is lássunk többet." hagyták egyedül a lányt a szülei.
Sumire a nappali közepén ült és sírt. Képtelen volt feldolgozni a hallottakat és elfogadni sem akarta. Hisz ki akarná azt hallani a szüleitől, hogy látni sem akarják.
Sumire egy kis erőt gyűjtve összeszedte pár cuccát és elhagyta az otthonát. Fogalma sem volt arról hová mehetne, mit kellene tennie, csak ment. Egy helyet akart ahol elbújhat és senki sem ítéli el.
A lánynak semmilyen barátja nem volt ahol meghúzhatná magát, mert az eddig barátainak hitt emberek cserben hagyták és rá tereltek minden bűnt. Pedig abban a helyzetben pont Sumire volt az aki le akarta őket beszélni. Hisz lehet, hogy egy időre megváltozott, de ő továbbra is ugyan az a kedves lány volt.
A szerelem megváltoztatta őt. Az első szerelme aki szerelem volt első látásra egy igazi rossz fiú volt. Tele volt tetoválással, piercinggel, cigizett, bulizott, alkoholizált, elszökött és minden olyat amit Sumire egyébként nem tenne meg. Viszont annak érdekében, hogy a fiú közelébe kerüljön mindent megtett. És ahhoz, hogy a baráti társaságba bekerüljön meg kellett változnia.
Viszont mindent megbánt mikor a szülei olyan csalódottan és fájdalmasan néztek rá. Ő sosem akarta őket elszomorítani, mert nem akart ilyen messzire elmenni, csak egyszerűen megtörtént. De most egyedül van. Hisz minden 'barátja' hirtelen eltűnt miután Sumire elvitte helyettük a balhét.
Sumire pénz nélkül, összetörve bolyongott a városban és őszintén azt sem érdekelte volna ha valaki elrabolja és megöli. Sőt örült is volna neki.
Egészen reggelig sétálgatott a városban, keresve egy helyet ahol senki sem bántsa őt. Viszont egy idő után a teste feladta a szolgálatot és összeesett. Mivel már egy jó ideje nem aludt, enni sem evett semmit, emellett a sok stressz és a sírás is kimerítette. Viszont ekkor talált rá Angry aki megsajnálta a lányt és haza vitte.
Smiley nem igazán tudta mit kellene kezdeni a lánnyal, de úgy gondolta, hogy hagyja aludni és majd utána küldi el. Viszont neki is megesett Sumirén a szíve és végül munkát, otthont adott neki.
Sumire sosem mesélte el részletesen nekik az életét, sem az okát amiért ilyen helyzetbe került, de a fiúk sosem kérdezték és feszegették a témát. Szimplán befogadták őt, mert ezt látták jónak. Sumire pedig kapva egy második esélyt visszatért az igazi önmagához. És remélve, hogy talán a családját is visszakapja.
