Sisters of the Eternity

1.fejezet

-Ei hol vaaaagy????-hangzott a kiabálás a szomszéd szobából. Nagy nehezen felálltam,mivel Miko a jóédes Archon kedvéért sem engedett volna el. Imádta a simogatást,és az ölelgetést. Egy kis rózsaszín róka volt,akit anno 3 éve találtunk azthiszem. Imádott engem és az ikertesómat,Makotot. Szóval éppen kényeztettem mikor a kedves tesóm hívott. Visszakiabáltam hogy mindjárt jövök,de mivel Miko hozzám nőtt az elmúlt 2 percben,belekapaszkodott a ruhámba. Fogtam és felvettem az ölembe,és úgy indultam Makotohoz. Kíváncsian néztem be,és mikor láttam hogy két fegyvert nézeget. Ekkor észrevette hogy ott vagyok,és felém fordult.
-Á,Ei végre. Miko visszatartott?-mutatott a kis rózsaszín golyóra a karjaimban.
-Nem is kicsit-fintorogtam,de mikor Miko mocorogni kezdett, hogy kényelmesebben elhelyezkedjen, elmosolyodtam. Makoto nevetett.
-Ugye hogy mennyire összenőttetek? Mégse volt olyan rossz hogy annak idején rátaláltunk.
Igen tényleg így volt. Olyan nyolc évesek voltunk,mikor kettesben elmentünk a városba sétálni. Éppen a kedvenc cseresznye fánknál voltunk,ami éppen akkor virágzott. Gyönyörű volt ahogy a lágy szellő fújta széjjel a rózsaszín szirmokat. Ám mégis a fa furcsa alakja ragadott meg minket. Mintha egy róka fej állt volna ki a törzsből,kék csíkokkal rajta. Éppen fogócskáztunk,mikor egy szirom kupac alatt valami megrezzent. Én Makoto nyakába ugrottam ijedtemben,de ő megnyugtatott és lassan elkezdett ásni a szirmok között. Rögtön kivett egy szőrlabdát,azaz Mikot. Nevetve mutatta nekem,de én ....hát igen először meg akartam ölni. Én úgy véltem,hogy ami nem Inazuma földjéről való,azt meg kell ölni,el kell pusztítani. Makoto az ellentétem volt,ő volt a színtiszta jóság és szeretet,és mondta hogy fogadjuk örökbe. Először még távolodtam a kis rókától,de mikor az kiugrott a testvérem kezéből,és rögtön hozzám rohant hogy az ölembe ugorjon,lendöntött a lábamról. És persze azonnal megszerettem.

Szóval a tesóm beinvitált,és a fegyverekre mutatott. Kettő kis gyakorlásra való,de mégis fémből készült volt. Egy lándzsa féleség,illetve egy kard. Nem értettem,és kérdőn néztem Makotora. Persze mélyen belül rögtön felkaptam volna az egyiket,és elkezdtem volna vele hadonászni mint egy harcos.
-Anyáék azt mondták ideje hogy tanuljunk harcolni. Ezeket adták hogy gyakoroljunk az udvaron.-kicsit fájdalmas fejet vágott,mivel mindig is kerülte az erőszak,harc használatát. Én azonban nemtudtam visszafogni magam.
-Stip-stop enyém a hosszú izé!-azzal felkaptam,és rögtön rohantam az udvarra. Persze előtte Mikot letettem,nem akartam hogy baja essen. Makoto így a kardot vette fel,és jött utánam.

Attól a naptól kezdve mindig gyakoroltunk,reggeltől estig,mivel jobb dolgunk nem volt nagyon. Gyakran párbajoztunk,de mindig én nyertem,akkor is ha hagytam magam. Makoto tényleg nagyon ellenezte az erőszakot,és nem akarta hogy megsebesüljek. Ettől függetlenül ő is nagyon jó volt. Persze hiába figyelt nagyon,ha én mindig vágásokkal voltam tele. Na nem miatta,hanem azért mert nagyon heves voltam. Egyszerűen imádtam, néha cseréltünk is, mindkét fegyver ráállt a kezemre. De csak ez a kettő. Íj? Varázskönyvek? Dehogy!
Mindig vártuk, hátha kapunk mi is visiont az istenek egyikétől. Egy kívánságunk volt,hogy ugyanolyat kapjunk. Az electro archon itt élt Inazumában,ám soha nem látta senki,a Kujou klán tagjait kivéve. Ez volt az a klán,ami az archonért volt felelős,és ők álltak hozzá legközelebb.

Egyszer éppen kimentünk Mikoval a cseresznye fához, csakúgy sétálni. Ám az a nap végleg megváltoztatta a dolgok állását.
Makoto nyugodtan álldogált,gyönyörködött a tájban. Én addig őrülten ugráltam Mikoval. A tér magasan volt a minket körülvevő tengerhez képest,és nem volt korlát sehol. Amikor szaladtam,beakadt a lábam egy gyökérbe,és innentől lassítva láttam meg mindent. Szószerint lefagyott az idő. Láttam Makotot, ahogy kitágult a pupillája,Mikot ahogy megpördült, engem keresve,és egy csukjás alakot,aki felénk nézett. Én pedig zuhantam a vízbe. Makoto utánam nyúlt volna,de 10 méterre volt tőlem. Hirtelen lila villámlás,és Makoto a kezemet fogta a következő pillanatban.

Mikor már fent ültem a fa aljában,a csuklyás után kutattam. Makoto jött hozzám, mögötte Miko,akinek le lehetett olvasni a fejéről hogy mennyire megijedt. Ami fura volt,mivel ő csak egy róka. Az ölembe ugrott, és hozzám dörgölte a fejét. A tesóm valamit tartott a kezében. Kinyitotta a kezét,és megláttam azt,ami megmentett engem.
Egy electro vision volt. Én úgy megörültem hogy legalább neki lett,hogy a nyakába ugrottam,és nem akartam elengedni. Megsimogatta a hátam, és annyit mondott:
-Nem csak én kaptam.
Lepillantottam a derekamra,ahol ott csüngött a kis gömb. Ebbe volt zárva az elemi erőnk. Mindketten az Electro elemet kaptuk. Megragadtam a tesóm kezét,és elkezdtünk körbe körbe táncolni,olyan boldogak voltunk. Nekem hirtelen pedig eszembe jutott a csuklyás. Nem láttam sehol,de volt egy sanda gyanúm hogy ki lehetett az.
-Ó nagy Archon, köszönjük áldásod!

Így volt ez. Ezek után is sokat gyakoroltunk,de egy dolog volt más. Erősebbek lettünk, megtanultuk kontrollálni az elemi erőnket,és Inazuma legjobb harcosai közé emelkedtünk. Egyesek már akkor azt mondták hogy egyikünk lesz a következő Archon. Talán 18 éves lehettem,mikor rejtélyes módon eltűnt az Electro Archon. Ez két dolgot jelentett a nép számára.
1. Káosz
2. Háború
A hétek egy székére áhítozók megindultak,sötétebbnél sötétebb erőket szabadítottak fel. Véres harcok dúltak Inazumában. Makoto,és én is fegyvert fogtunk,de nem a hatalomért, hanem azért hogy rendet tegyünk.....

-Ei! Ez lesz feltehetőleg az utolsó csata. Készen állsz?-nézett rám hőn szeretett testvérem. Kezében egy kard volt,amit aztán visszacsúsztatott a helyére. Én bólintottam,és még erősebben megszorítottam a lándzsámat. Persze az erre szikrázott,mivel az egész fegyver az electro energiából állt. Megakartam szólalni,feltenni a kérdést, "Melyikünk lesz az archon?" és már nyitottam a szám,de meggondoltam magam. Inkább csak megfordultam,és elindultam kifelé,Makoto pedig jött utánam.
Mindig is jóbaráti kapcsolatom volt a testvéremmel,nem akartam ezt porrá zúzni néhány szóval. Bár sejtettem hogy nem venné rossz néven,de nem akartam kockáztatni.

Odakint már várt a seregünk,ami jól felszerelt katonákból állt. Szürreális nemde? Ahogyan kettő fiatal lány vezet egy nagy csapat férfit a háborúba. Hogy az ikreken alig van páncélzat,és mégis karcolásokkal ússzák meg a néha 1-2 napos csatákat.
Kicsit az,igen.

De mi nem akármilyenek voltunk.