Sisters of the Eternity

2.fejezet

Kiléptem a házból,és abban a pillanatban szaladt mellém Miko. Szokásos kis rózsaszín gombóc volt,aki imádott engem és Makotot. Macska módjára dörgölőzött,nem akart elengedni. Tudta hogy harcolni megyünk,és teljes szívéből utálta. Egyrészt féltett minket, másrészt meg .....na,Makoto nevelte úgyhogy...
Bár nem csak ő,én is,és megígértem neki,hogy megtanítom önvédelemre. Egy baj volt ezzel,én se tudtam hogyan kéne,hiszen ő egy róka.
AZT HITTEM hogy az. De nem,Miko sokkal összetettebb annál. Tudom,érzem hogy van benne valami,csak nemtudok rájönni mi az,és hogy egyáltalán miért érzem ezt. Mindenesetre, megvédeni megtudja magát,az nem kérdés.

Egyszer kint voltunk a szabadban,én gyakoroltam plusz hülyéskedtem Mikoval. Megidéztem a lándzsámat,és gyakoroltam a védekezést. Éppen elpusztult egy újabb fa előttem,ami mellesleg nem szándékos volt,csak akkor kezdtem el a támadások kivédését gyakorolgatni. A cél az lett volna,hogy egyfajta "elemi pajzsot" hozzak létre,de őszintén,balul sült el. Szószerint. Szóval miután a fának csak a gyökerei maradtak meg,már mentem volna a következőhöz,amikor Miko ijedten ugrott fel. Az egyik fa tövében szunyált,amikor megriadt valamitől. Meglepetten fordultam felé,és a következő pillanatban egy óriás kígyó jött elő. A semmiből. Fehér pikkelyein megcsillant a napfény,és egyre nagyobb lett. Miko ijedten mögém ugrott,én pedig gyorsan felmértem a helyzetet. Egy pillanat alatt támadtam,és kicsit féltem hogy a pengém nem lesz képes átvágni rajta,de nem kellett csalódnom ezúttal sem az én kedves visionom erejében. A közönséges fém a kezemben lila színt öltött,és szikrák pattogtak körülötte. Egy lendület,egy csapás,és a kígyó feje a földön hevert, élettelenül. A következő pillanatban már csak egy kupac hamu volt. Ez kicsit megijesztett,mintha valaki állt volna mögöttem,és ő csinálta volna. De mikor megfordultam,csak a kis rókám nézett rám, hálásan. Kicsit zihált, úgyhogy lehajoltam hogy az ölembe vegyem. Gyanús volt,de akkor még azt gondoltam hogy nyilván szaladgált közben,és ettől kifulladt.

Azt hittem. Igazából Mikonak van egy emberi formája,amit elrejt,nem akarja hogy tudjunk róla. Nemtudom hogyan pusztította el azt a fenevadat,de azt igen,hogy annyira szereti hogy velünk élhet,hogy kényeztetjük meg ilyenek, hogy egyszerűen nem meri felfedni magát. Mert fél hogy emberként már....nem úgy kezelnénk. Minderre nemsokkal a háború előtt jöttem rá. Így most is leguggoltam hozzá,és ennyit mondtam neki:
-Tartsd a frontot.-Miko bólintott,és épp ekkor jött ki Makoto is. Pont halotta amit mondtam,és kérdőn nézett rám. Ő nemtudott a dologról, szóval azt hitte meghülyültem. Felálltam,és biccentettem a testvéremnek,mondván hogy mehetünk. Makoto kardja a hüvelyében pihent, míg az én dárdám a hátamon volt. Megöleltem,mert tudtam hogy ez az utolsó csata,és hogy ezután döntés elé kell állnunk. Makoto igyekezett megnyugtatni.
-Majd valahogy megoldjuk oké?

A háború borzalmas. Halál és vér szaga keveredik a levegőben,kiáltások,sikolyok, és félelem veszi körbe az embereket. Örökkévalóságnak érezhető a szenvedés. Számomra,más. Nagyon más. Inazuma legerősebb harcosaként,nincs mitől félnem. Számomra a háború csak annyit jelent,hogy elveszthetem a barátaim. És miután elvesztettem őket az előző csatákban,csak egy ember maradt nekem,akiért érdemes. Makoto.
Az utolsó csatában,villámként söpörtünk végig az ellenfél csapatain,amerre ért a pengém, tök mindegy hogy az éle vagy sem,ott meghalt valaki. Egy idő után csak Inazuma csapatai álltak a harcmezőn,és felnézve a vörös égre, láttam hogy a Celestia egyre fényesebb. Tudtam mit jelent. Az istenek egyike hamarosan felhívja a leendő Archont. Én Makotora néztem,és tudtam,hogy neki kell mennie. Neki,és senki másnak. Ő volt a tiszta szeretet,aki elítélte az erőszakot,és igyekezett anélkül megoldást találni. Emellett mégis erős, képes megvédeni Inazumát egyedül is. Ideális Archon. Lila haját fújta a szél,ahogyan figyelte az égi jelenséget. Én elmerengtem,testben a csatatéren álltam, véresen, körülöttem hullák hevertek,ám fejben máshol voltam. Teljesen. Régi emlékeim pörögtek le a szemem előtt. Konkrétat nemtudok felhozni, de annyi megmaradt,hogy én voltam a szörny,a fenevad,aki szabadon pusztított volna,ha nincs a ketrece,Makoto,aki maga volt a jóság és puszta szeretet. A szörnyet örökre meg kell fékezni,de ha a ketrec eltűnik,erre nem lesz mód.
Könnyek csordultak ki a szememből. Lenéztem a dárdámra, amit még most is a kezemben szorongattam. Véres volt. Ekkor már tudtam mit fogok tenni.
-Ei? Minden oké?-Makoto rámnézett,aggódott értem. Közben a Celestia egyre fényesebb és fényesebb lett. Már csak percek kérdése volt.
-Makoto....sok sikert. Az örökkévalóságért.-ő értetlenül nézett rám,és következő pillanatban,már felém ugrott. Mert én úgy döntöttem hogy feláldozom magam,és így a testvérem Archonná válhat. Ő megérdemli.
Magamba szúrtam a dárdám, és elterültem a földön. Az utolsó dolog amit érzékeltem,Makoto sikolya volt,és a katonáim kiáltása.