Nem az a nap (befejezett)

14. fejezet

Másnap egy kinyomtatott dalszöveget találtam a szekrényemben. Amikor észrevettem a papírt, hevesen dobogó szívvel hajtottam szét, majd olvasni kezdtem az általam ismeretlen szám szövegét. Úgy éreztem, mintha BWrenn pofon vágott volna. A dal arról szólt, hogy darabokra akarja törni a szívem, mert nem érdemlek jobbat. Mert hamis vagyok és kiszámítható. Legjobban a refrén sokkolt. Ő majd nevetni fog a kórház felé vezető úton, mert tudja, nincs műtét, ami segíthetne rajtam. Mármint ami helyreállítja a szívem, legalábbis a szám szerint, de Bradley tudta, hogy én máshogy is érthetem. A legkegyetlenebb elutasító szöveg volt, amit csak kitalálhatott. Még az is benne volt, hogy jelenetet csináltam.

Percekig csak meredtem a papírra, miközben körülöttem járkáltak, és nevettek az emberek. Én legszívesebben sírtam volna, vagy azonnal írok BWrennek, hogy előző nap azt mondta, ha tudná, ki vagyok, nem lenne seggfej velem. Ha tudná, hogy én vagyok Angyal, soha nem tett volna be a szekrényembe egy ilyen dalszöveget. Sőt az a BWrenn, akit én ismertem soha, senkivel nem lett volna ennyire kegyetlen. Ha nem az lennék, aki vagyok, ha egy valódi vagdosós lány lennék, akkor ezzel árthatott volna nekem. Most először voltam nagyon dühös rá, már-már arra gondoltam, hogy minden, amit kettőnk között van, az a kitaláció. Mert azok csak szavak, virtuális dolgok, míg ezt pedig a valóságban csinálta.

Szerintem ezért volt, hogy amikor megláttam a folyosón, gombócba gyűrtem a dalszöveget, odatrappoltam elé, és az arcába vágtam. A papírgalacsin a bal szemét találta el, lehet, hogy fájt is, mert sűrűn pislogni kezdett, de nem mondott semmit.

– Itt egy újabb jelenet, te seggfej! – közöltem vele, aztán magára hagytam a bámuló diákokkal.

A mosdóban megnéztem az arcomat a tükörben. A bőröm sápadt volt, a szemeim vörösek, pedig nem sírtam el magam. Ahogy erre gondoltam, könnyekkel telt meg a pillantásom. Igazán remek.

Nyílt az ajtó, mire félrekaptam a fejem, hogy ne látsszak a tükrökben, és gyorsan lehajoltam, hogy megnyissam a csapot, és megmossam az arcomat.

– Ez nem tőlem van.

BWrenn. Utánam jött a női mosdóba. Döbbenten fordultam felé épp, amikor becsukódott az ajtó kettesben hagyva minket. Csak állt ott kezében a gyűrött papírral.

– Nem te raktad a szekrényembe? – suttogtam reménykedve. A dühöm elillant, és arra gondoltam, persze, hogy nem. Hogy is gondolhattam?

– Most látom életemben először – mondta, és azzal be is hajította az egyik kukába. – Jól vagy?

– Persze – mosolyodtam el. – Most már igen.

Gyorsan megdörgöltem az arcom, de szerencsére nem volt nedves.

– Jó, figyelj! Nem akarlak megbántani. Nem küldenék neked ilyen szövegeket, de ez nem változtat azon, hogy...

– Szerintem, nem kellene hibáztatnod magad – mondtam. – Tudom, hogy azt gondolod, nincs közöm hozzá, de én szerettem volna, ha többen mondják ezt nekem, amikor magam alatt voltam. Még akkor is, ha nem igaz. Bünteted magad, Bradley?

– Tényleg rohadtul nincs közöd hozzá! – ragadta meg a kilincset.

– Tudom! De komolyan gondoltam, hogy nem vagy egyedül. Ha akarsz beszélgetni, akkor itt vagyok! Bármikor.

– Honnan veszed, hogy nincs kivel beszélgetnem? – kérdezte, aztán választ sem várva otthagyott.

Már majdnem becsöngettek, mire összeszedtem magam. Bár elutasító volt, talán megragad benne valami, amit mondtam. Csak ebben reménykedhettem. Ráadásul te jó ég! Nem ő küldte nekem azt az otromba dalt! Nem kellett zseninek lennem, hogy tudjam, Sarah keze lehet benne. De most már nem dúlt fel a szöveg, annak örültem, hogy legbelül BWrenn mégis az a gyengéd, aranyos srác, akinek gondolom. Csak épp jól rejtegette.