Nem az a nap (befejezett)

19. fejezet

– Azt hittem, hogy a szüleid tudnak róla, hogy jövök! – sziszegtem dühösen. Megpróbáltam elhúzni a kezem Bradéből, de nem engedte. Az anyjára néztem bocsánatkérően. – Elnézést, azt hittem...

– Nem! – kiáltott fel a nő egy kicsit hangosabban a kelleténél. Mintha igazán meglepné, hogy egy lányt lát Braddel. – Rachel, hát persze! Persze, hogy velünk vacsorázol. Gyere, gyere, ülj le!

Valódinak tűnő lelkesedéssel belém karolt, és Brad mellől elhúzva az asztalhoz vezetett. A nőnek vanília és liszt illata volt. Kihúzta nekem az egyik széket, és úgy ültetett le, mintha attól félne, hogy elfutok.

– Az én nevem Eva, szólíts csak így, rendben? Szereted a rostélyost? Kérsz valamit inni? Brad, szólj a bátyádnak, hogy azonnal jöjjön vacsorázni! – hangsúlyozta a végét, mintha már többször szóltak volna Nednek, de ő nem lenne hajlandó csatlakozni.

– Igen, Eva, köszönöm! – rebegtem, miközben helyet foglaltam.

Az áruló Brad felszívódott. Fogalmam sem volt, mit keresek ott. Nem tudtam, Brad megértette egyáltalán, amit mondtam neki előző nap.

– Ki a vendégünk? – kérdezte egy hang.

Brad apja sötét hajú volt, és bajszos. Ő is kötényt viselt, ami nyilvánvalóvá tette, hogy a konyhában segített a feleségének. Ahogy odament a nő mögé, és átkarolta, miközben engem nézett, tudtam, hogy boldog házasságban élnek.

– Rachel – mondta Eva hangsúlyosan Brad apjának kérdésére. – Ő pedig Mr. Wrenn, de szólíthatod Kevinnek.

– Az a Rachel? – döbbent meg a férfi. A nő sokatmondó pillantást vetett rá.

– Nagyon örvendek – mondtam még mindig az udvariast játszva, de a férfi csak furcsállkodva újra megnézett, majd megint a feleségére bámult.

Ebből tudtam, hogy már volt rólam szó. Brad ennyit emlegetett volna? Kezdett nagyon rossz érzésem lenni. Mi van, ha Brad nem fogta fel, hogy vége, és ez a vacsorameghívás valamiféle kísérlet arra, hogy helyes irányba tereljük a kapcsolatunkat?

– Mindjárt jön – tért vissza Brad a hírrel, és leült mellém az asztalhoz.

Eva visszarohant a konyhába még egy terítékért. Még ez is! Az asztal tökéletesen nézett ki a négy tányérral. Kevin leült Braddel szemben, és valamiféle néma párbeszédbe kezdtek, aminek Brad morranása és vállrándítása vetett véget. Igazán kínos volt.

– Szóval... hogy megy az iskola? – kérdezte Kevin kényszeredetten.

– Elég jól – feleltem mosolyogva. – Remélem, hogy lépést tudok tartani a többiekkel.

– Francokat! – sandított rám Brad vigyorogva. – Stréber a csaj, csak szerénykedik. Máris a tanárok kedvence.

– Vigyázz a szádra! – szólt rá Eva tányérral és evőeszközökkel közeledve. Szigorúan hangzott, pedig Brad csak a franc szót ejtette ki.

– Bocsánat – mormolta Brad meghunyászkodva.

Szélesen elmosolyodtam. Eva elrendezte az új terítéket az asztalfőn, és leült oda szabadon hagyva a helyet velem szemben. Épp az eszembe villant, hogy miért hagyták ott a széket, ha Ned valószínűleg a tolószékében fog megjelenni, amikor megpillantottam egy magas srácot közeledni. Elcsodálkoztam, hogy miért nincs a kerekesszékben, de aztán az agyam felfogta a látványt. Ned mankókra támaszkodva, óvatosan lépkedett két lábprotézisen. Az egyik, a bal eltűnt a bő sortja alatt, míg a másik a jobb térde alatt kezdődött. Látszott rajta, hogy még nem igazán magabiztos, de a padlót nézve erősen koncentrált. Sötét haja kicsit hosszabbra volt hagyva, így nem láttam az arcát, viszont rájöttem, hogy illetlenül bámulom, ezért gyorsan lesütöttem a szemem, majd körbe néztem az asztaltársaimon.