Kallódó - avagy elfeledett ötletek

Váratlan [2014]

Prológus

Találkozások. A napjaink során gyakran már számba se vesszük őket, annyi van belőlük. Mindenki jön, megy, marad, vagy elmarad, ideiglenes, vagy tartós. Senki soha nem tudja előre. Ezért csak élünk, találkozunk, megéljük. Kavargunk. Talán épp ez a találkozás lesz életre szóló? Talán. Talán nem. Megéljük.

Megismerkedésünk őrült bevezetés, amit kíváncsi körözgetés követett. Találkozni? Még túl gyors. Minden egyes nap kicsit közelebb kerül, de még mindig mélynek tűnik a szakadék, ami a kettőnk személyisége közt van. Kár, vagy nem, de különbözünk, de egyezünk. De minden nap újra jobban szakít ez az ellentét. És ez tetszik.

Egy júniusi napon beszéltünk először. Esett az eső, és a névtelenségünkbe burkolódzva, mely akkor még teljesen melengető és frissítő volt, megismerkedtünk. Rossz vagy jó kezdet volt-e ez így, nem tudom, de feledhetetlen az biztos.

Azóta viszont kívülről igen nyugodt napok következtek mindkettőnk számára. Bár, hirtelen eltűnt a névtelenség. Egyikőnk se nagyon vette az efféle kis dolgokat komolyan. De jó volt a nevén gondolni rá. Észre sem vettem, hogy pozitív érzéssel tölt el, amíg nem mondtam ki először hangosan. Bár ez nagyon nyálasan és félreérthetően hangzik.

Annyira gáz.

1. fejezet

Az óra kerekén belül a mutatók igen hevesen kattogtak, de nekem éppenséggel valahogy nem haladt az idő, ahogy ott ültem és vártam teljes magányomban. Kellemetlen. Bőr topogós cipőm egyre csak nekiütődik a székem oldalának, hogy legalább a csendet megtörjem magam körül. Kipp-kopp. A folyosó nem hogy csak teljesen üres, de még borzasztóan sötét is, ahhoz képest, hogy kint hétágra süt a nap, úgy, hogy még az ég is sziporkázik. Mintha az időjárás elfelejtette volna, hogy ősz van. Hahó. De ez az öreg-új épület úgyse változik sose, akármennyire bizergálják meg a kinézetét, hogy „modernebb" legyen. Mindig sikerül a legrosszabbat kihozni magából. Bár, nem tudom, valahogy a hivatalok mind ilyenek. Sose lesz jókedvük az embereknek tőlük amúgy se, szóval mit erőlködjenek ...

Gondolataim közepette kinyílik előttem végre az ajtó, megnyikordulva, ahogy egy kis fényt vetít rám az irodából, miközben Apa mosolyog ki hozzám kissé mindig mogorvának tűnő arckifejezésével. Megigazgatom rakoncátlan göndör fürtjeimet a homlokomon, melyeknek színe teljesen megegyezett volna Apa hajszínével, ha neki már nem szívta volna ki a kor a vörösnek ezt az erős árnyalatát, majd felállok, és beirányítom magamat az ajtón. Ahogy elmegyek Apa mellett, ő megint kissé fürkésző tekintettel néz rám, mintha minden nap azt lesné, nőttem-e, megint.

Az irodában rögtön le is telepedek a sarokban elhelyezett bőrfotelben, ami már saját kis zugom lett. Vagyis bármikor idelátogatok, elfoglalom. Apa szokásosan megkerülve íróasztalát, helyet foglal a gördülős székében, és fürkészőn néz át a szobán, egyenesen rám. Nem zavartatva magamat, mielőtt ránéznék, végignézek a szobában rutinszerűen, ami mint mindig, tele van aktákkal, amik a polcokon és az üvegajtós szekrényben vannak elhelyezve, valamint az előttem elterülő nem evilági színű szőnyeg is még ott unatkozik.

- Milyen volt a napod? – kérdezi Apa, előredőlve, megtámaszkodva saját kis asztalán, még inkább érdeklődő testtartást felvéve, hátha közelebb kerül ezzel hozzám, vagy inkább a válaszhoz.

Egy pár másodperc kellett mire válaszomat előkészítettem számára, mivel tudom, hogy sose elégszik meg rövid mesével.

- Fel se kellett volna kelljek. – kezdek bele, de Apa már rögtön felkuncog, akármennyire próbálja visszatartani. Én is elmosolyodok, de folytatom. – Reggel rohantam a buszra, és a kávémat automatából szerettem volna kinyerni, de persze, hogy a gép nem rakott bele cukrot, így teljesen lehetetlenné vált számomra a fogyasztásra. Ez teljesen rossz nyitás volt, és egyéb történés se javított rajta, így elég pocsék, összegezve – zárom magyarázatomat, és sóhajtva lesütöm a szemeimet. – De legalább a Nap süt. – mosoly terül szét az arcomon – Süti ki a szememet.