Kallódó - avagy elfeledett ötletek

Without a Happy End [2015]

Azon a nyári szünet előtti napon, még nem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle. Hogy így végződik. De most itt állok előtte. Ő mereven, ijedten néz felém, és nyoma sincs annak a szokásos pajkos mosolyának, amit ismerek. Ez a gondolat szinte könnyeket csal a szemembe, és összeszorul tőle a gyomrom. Kezeimen még mindig érzem a melegségét. Számon még mindig érzem az ő remegő ajkait. Viszont ezek az érzések is csak fájdalommal töltenek el, hiszen tudom, hogy ő mit gondol most. Tudom, hogy a barátságunknak vége, és minden másnak is.

Valahol itt kezdődött. Az évzáró partira készülődve éppen emberhiányban volt az osztályom, ezért külső segítőket kaptunk az alattunk lévő évfolyamról. Nem nagyon dobott fel, sőt, kicsit idegesített a gondolat, hogy újabb idiótákkal kell majd összedolgoznom, csak mert elvárják tőlem. Az egészet a testnevelésterembe akarták megrendezni, ami eleve a legporosabb terem volt, szóval ez még jobban felhúzott. Már szinte vártam, hogy jöjjenek azok az „újoncok", hogy leverjem rajtuk a dühöm. Az osztálytársaim ugyanígy látták rajtam ezt, és inkább nem is nagyon beszéltek hozzám. Nem mintha amúgy sokat beszéltünk volna. Hirtelen a sepregetés közben észrevettem, hogy mindenki egy helyre néz, valaki pedig még integet is. Kissé unottan arrafelé néztem, mire megláttam néhány alsóbb évfolyamost és közöttük Őt.

Külsőre semmi különleges nem volt benne. A középhosszú, szőke haján kívül az egész megjelenése átlagos volt. Farmer térdnadrágot és egy sötét inget viselt, azaz nem pont egy lányos jellemnek látszott. Úgy gondoltam, hogy egy volt azok a gyerkőcök között akik idegesíteni akartak a jelenlétükkel. Nagyot tévedtem.

Miután megérkeztek, már nem volt semmi fennakadás, és mindenki tette a maga dolgát. Én is tovább takarítottam, és valahogy az az előbbi idegesség is eltűnt, mert mikor láttam, hogy a többiek mennyire együtt dolgoznak, akkor már nem volt kedvem ilyen butaságok miatt elrontani a hangulatomat. Éppen a terem felmosása közepén voltam, mikor egyszer csak valaki hozzám szólt.

- Átvegyem? – kérdezte mögülem a szőke lány egy nyugodt mosollyal.

Egy ideig csak némán néztem rá, ami miatt kissé értetlenül pislogni kezdett, de amit láttam, hogy újra meg akarna szólalni, válaszoltam, egy újabb kérdéssel:

- Miért? – hangom talán kicsit szigorúbban jött ki, mint gondoltam, miközben szemem egyenesen az övébe nézett.

- Olyan görcsösen szorongatod azt a felmosót, ... és úgy látom, már mindenki elment. – felelt, egy zavart arcifejezéssel az arcán.

- He? – körülnéztem, és igaza volt. Mindenki elment. Már csak én álltam ott hülyén, mosva a terem padlóját. – Már készen vagyunk? – kérdeztem végül a padlón hagyva a tekintetem, egy kicsit megmozgatva a felmosót a kezemben, hogy ne vegye észre, hogy zavarban vagyok.

- Igazából a többiek megunták. De körülbelül, igen. – válaszolt egy újabb mosollyal. – Szóval segítsek? – kérdezett újra.

- Ch ... – Adtam hangot a nem tetszésemnek akaratomon kívül is, majd felnéztem rá újra. A mosolya furcsán megnyugtatott. – Nem. Nem kell. Egyébként is, miért vagy még itt, ha a többiek elmentek? – kérdeztem kicsit kíváncsian. Úgy tűnt a takarítás alatt, hogy elég jóban van a többiekkel.

- Nem akartam, hogy egyedül itt maradjon valaki. Úgy tűnt, hogy eléggé elmerültél a munkában. Hamarosan a tanárok is elmennek.

[...]