Anyu, szeretlek...

Az utolsó csíny

Előre bocsáltom minden kedves olvasóm számára, hogy ehhez a történethez zsebkendőt ajánlok, de vagy huszat... Ha nagyon akarjuk lehet hatvan is... ❤️

Az Odúban nagy volt a nyüzsgés. A vörös hajú és sötét hajú emberek ide-oda szaladtak, ahogy próbálták a házat kicsinosítani a nagy eseményre. Ugyanis George Weasley ma lett 79 éves. Az unokái, a még élő testvérei és a többi beházasodott kis rokona azon ténykedtek, hogy a legjobb napja legyen. Azonban valahogy nem érezte jól magát. Öreg volt.
Egyedül...

Hosszú évek teltek el azóta, hogy a másik felét el kellett temetnie. Még több, mióta a szüleit és a két bátyját. Percy még élt és neki dolgozott most is. Tudta, hogy milyen fontos ez a nap. Hiszen egyedül ünnepelte 59 éve a születésük napját.
Ez lesz a hatvanadik. Úgy fogja ezt a gyertya parádét elfújni, hogy nem él Fred.

Sóhajtva dőlt hátra a széken. Írt egy levelet. Az ikertestvérének írta, hogy kicsit megnyugodjon a lelke. Kiírta magából a kínzó gondolatokat.

– Hol van, Molly, a gyertya?

– Apa az asztalon hagytam!

– De itt nincs semmi, csak a torta! – kiáltotta Percy a lányának.

Itt kezdődött a nagy bonyodalom, hiszen az a gyertya értékes! Mókás gyertya volt, amit még Fred vett magának évekkel ezelőtt, de sose használta. George pedig úgy döntött, hogy a mai kerek számra elhasználja ma, ezért engedélyezte, hogy ezt rakják a tortára.

George kuncogva paskolta meg kötött mellénye zsebét, amiből kilógott a gyertya szál.
Még egy öt perce emelte el, hogy jót nevessen a többieken, míg ő a finom meleg kandalló előtt ül és vidoran nézi a pánikot családja arcán.

Ez sem volt már olyan szórakoztató, mint gondolná az ember. Mégsem lehetett volna azt mondani, hogy nem élvezi.

Ahogy ott ücsörgött a székben és bámulta a kandallóban lobogó lángokat kezdett álmos lenni. Már nem hallotta igazán, hogy mit kiabál apa és lánya, vagy anya és fia. Csak a saját lassú légzését érzékelte.

– Rusnya egy vénember lennék én is, ha túl élem a háborút – ütötte meg egy ismerős hang a jobb fülét. Azonnal a hang irányába fordult.

Ott volt. Az ajtóban állt, mosolygott. Egyik kezével a félfának támaszkodott, míg a másik csíkos öltöny nadrágja zsebében pihent.

George nem akart hinni a szemének. Ott állt a testvére. Ott volt Fred.

– Freddie?

– Jöttem hozzád, hogy ünnepeljük a születésnapunk. Örülök, hogy nem végeztem így! Nézz magadra! Csupa ránc az a gyönyörű pofink.

– A tiéd alapból ráncos – nevetett fel boldogan a férfi, miközben korát meghazudtolva kelt ki a székből és indult meg a másik felé.

– Sokkal jobb – vidult fel Fred. George először nem értette. Akkor vált számára minden világossá, mikor Fred a kezéért nyúlt és szorosan megfogta. – Mehetünk anyáékkal ünnepelni!

– Újra ugrathatjuk – nevetett George Weasley és nem érdekelte semmi más ebben a percben, csak az, hogy a testvére vele van. Hogy újra egy egész lett.

Percy mikor a nappaliba ment úgy érezte, hogy a szíve megint megszakad.

– George... Ne... Ne... – suttogta az idős férfi, ahogy közelebb ment öccséhez. Ráncos, máj foltos kezét George arcára tette. – Hát ennyire nem bírtál várni még? Gyertya nélkül kívántál? – kérdezte halkan, majd sírva ölelte magához a másikat. – De aztán jót ne halljak rólad, mikor majd újra látlak!