HANGTALAN

az

Havazott. És rohantam abba a hülye temetőbe, hogy utoljára elbúcsúzzak tőled, még mielőtt örök nyugovóra térsz. A sárban egyszer majdnem elcsúsztam, köszönhetem ezt a sportcipőmnek. Rengeteg emberbe beleütköztem, egy nőt fel is löktem, de nem érdekelt. Havazott. Mindenki engem bámult, a pap fel-felpillantott a beszéde közben. A jelenlévők némán vették tudomásul, hogy én hozzád fogok szaladni, bármi áron. Még mindig havazott. Odaértem. A futástól kipirultan, csapzottan, mégis odaértem. Hozzád akartam érni, viszont ellökték a kezem. Kiabálni akartam volna, de tudtam, hogy nem tehetem meg ezt a családoddal, hiszen nekik is fáj. Istenem, egy kibaszott angyal vált semmivé. Bántam. Rohadtul bántam minden bunkón hozzád intézett szavamat, minden elmulasztott percet, minden pillanatot amikor nem figyeltem rád. És azt is borzasztóan bántam, hogy nem én feküdtem ott helyetted a koporsóban. Mindez pontosan egy éve történt. És ma újból havazott, és megint a temető felé vettem az irányt.