HAJNALI FÉNY ↳ tom holland

hatodik

A rajz mindig is egy fontos szerepet töltött be az életemben. Rajzoltam amikor kicsi voltam, és már akkor is valamennyivel fejlettebben, mint a velem egykorú gyerekek. Aztán általános iskolában anyáék rajzszakkörre járattak, amit bár valamiért sosem szerettem, minden péntek délután eljártam és az ottani rajzolásra áldoztam a szabadidőmet. Ahogy viszont gimnazista lettem és az időm háromnegyedét a tanulás töltötte ki, maradt a firkálgatás, illetve, ha néha-néha úgy adódott az alkalom, akkor egy komolyabb alkotás elkészítésére is volt erőm hétvégente. Ezért van az a régi, megviseltes noteszom tele megannyi féle firkával. Ha egy ceruza akadt a kezembe, mindenki tudta, hogy azonnal hasznát is veszem annak.

Így amikor Daylin lepakolja az ölembe az iPadjét, pár perc múlva már unottan rajzolgatok a képernyőre, egy ahhoz hozzátartozó túlfejlesztett kütyüvel, miközben egy kényelmetlen fából készült padon ülök, és várakozok. Mondjuk, hogy éppen mire, azt most én se tudom.

Anya és Nikki csillogó szemekkel tipegnek Daylin és a rendezvényszervező csajszi után, míg apa és Dominic már kissé unva a banánt ácsorognak az egyik oldalon és valamit diskurálnak. Harry most kivételesen megúszta ezt a jó kis családiprogramot, amire amúgy Day mindenkit elrángatott. Elhozott minket az esküvőjének helyszínére, ami London külvárosának az attól is távolibb pontján helyezkedik el. A nővérem komolyan vette azt, amikor kijelentette nekünk, hogy belevon minket mindenféle olyan szervezésbe, amihez nekünk is közünk lesz a nagy napon. Ez esetben, a helyszín megnézése, hisz azért csak itt fogunk felönteni a garatra. Legalábbis én mindenféleképpen. Nos, mint mondtam, csak a legjobb barátom úszta meg a mai napot, így itt van Paddy és Sam is, akik valahol már kint, a felépített sátron kívül mászkálhatnak, jó távol Day-től. Ha már szabadulni nem tudnak, legalább megpróbálnak minél távolabb kerülni attól, hogy a nővérem belevonja bármibe is őket.

És aztán itt van Tom is, aki a terem kellős közepén áll, a füléhez szorítva a telefonját. A fiú egy fehér pólót visel, amire ráhúzott egy vastag fekete dzsekit, hisz most már Londonba is beköszöntött a rossz idő. Nem mintha amúgy eddig nem esett volna majdnem mindennap az eső. Na mindegy. A gatya, amit visel, új lehet, mert még egyszer sem láttam rajta. Az oka, hogy ilyen részletesen kielemeztem a kinézetét az elmúlt percekben, igazából csak annyi, hogy mióta ő már majdnem negyedórája csak telefonál, addig én Daylin jegyzettömbjébe Tom-ot kezdtem lefirkantani unalmamban. Már sikeresen le is rajzoltam az arcát, most kezdek neki a hajának. Óvatosan pillantgatok fel rá, hogy lemásolhassam a barna tincseinek vonalát a képernyőre. Hirtelen a hajába túr, ezzel megrontva az eddigi alapokat, amiket megrajzoltam. Morgok egy kicsit, de folytatom a munkát. Kiradírozok egy hibát, majd, amikor újra felpillantanék sunyiban Tom-ra, már nem áll ott ahol az előbb.

- Mit csinálsz? – kérdi, ahogyan a semmiből ül le mellém a padra. – Hamarosan indulnunk kell a dokihoz.

Megrettenek, gyorsan lezárom Day iPadjét oldalt és lefőve kapom a fejemet a kényelmesen elhelyezkedett fiúra. Remegő kézzel illesztem a készülék oldalához a tollat, és csak reménykedni tudok, hogy nem buktam le. Ha Tom megtudná, hogy őt rajzolgattam az imént, akkor az elkövetkezendő hetekben folyamatosan hallgathatnám tőle.

- Semmit – vágom rá pár másodpercnyi hezitálás után.

- Dawn! – hasít bele hirtelen a levegőbe Day hangja, ezzel felrázva engem az előbb történtekből. – Add azt ide! – tipeg elénk, a kezeit felém nyújtva, hogy adjam vissza neki a tulajdonát. – Meg kell néznem, hogy hány luficsokrot rendeltem, mert lehet nem lesz elég a teremhez.

Tom halkan elröhögi magát mellettem. Fél szemmel látom, ahogyan lejjebb csúszik a padon és karbatett kézzel, széttett lábakkal szórakozik a helyzeten.