HAJNALI FÉNY ↳ tom holland

hetedik

- Biztos, hogy ne menjek veled? – Harry aggódó hangja áthasítja a szobában ülepedő csendességet.

A fiú nagy szemekkel vizslat engem, miközben fel-alá járkál a régi gyerekkori szobám padlóján. Minden lépése után megreccsen a parketta, ami így öt perc elteltével már kezd idegesítő lenni. Aztán hirtelen megáll, rám mered, miközben én továbbra is pakolom azokat a szükséges dolgokat, amik kelleni fognak nekem a repülőút alatt. Egy napra mondjuk nem hinném, hogy olyan sok mindenre lesz majd szükségem, de biztos, ami biztos alapon elrakom a fontosabbakat.

- Harry, csak megyek és jövök – pillantok fel rá a vállam fölött, majd tovább gyömöszölöm befele az egyik farmernadrágomat a kistáskámba. – Holnap reggel már szállok is fel a gépre. Délutánra már ismét az agyadra tudok majd menni.

- Tudod, hogy sose mész az agyamra – mondja azonnal.

- Kamu – húzom össze résnyire a szemeimet és végre teljes arccal nézek rá a legjobb barátomra.

- Mikor érsz vissza? – vált témát.

Miközben becipzározom a táskám és a vállamra kapom azt, magamban gyorsan átveszem a teendőket, a gép visszaindulását, majd a landoláshoz adok még két órát, bár a fejben számolgatás sosem ment nekem igazán.

- Olyan négy óra fele, de lehet inkább öt – mondom ki immáron hangosan a választ.

- Jó, visszafele úton vegyél valami bort és amikor hazaértél, aljasodjunk le, mit szólsz? – húzza ki magát büszkén Harry, miután vázolta a fenomenális ötletét.

Nevetve gondolkodom az ajánlatán.

- Benne vagyok – bólintok határozottan. – De most már induljunk, mert el fogok késni.

Mivel Harry nagylelkűen felajánlotta nekem a napokban, hogy Nikki kocsijával kivisz engem a reptérre, így nem kell a taxi hívogatással bajlódnom az indulás előtti percekben. Amikor pedig majdnem két óra kocsikázás után megérkezünk, szerencsére a helyszínen, most kivételesen nem kell könnyes búcsút vennünk egymástól, mert holnap már ismét itt leszek Londonban. Csak papírokat megyek aláírni a Stanfordra, hogy ténylegesen tolni szeretném-e ezt a szemesztert, illetve a vizsgákat. Ha minden igaz, decemberre már újra ott leszek, és bár pont a vizsgaidőszak kellős közepére fogok visszapottyanni, lesz elég időm kitalálni, hogy miképp oldjam meg majd a kimaradt vizsgák pótlását.

- Írjál, ha megérkeztél – mondja Harry, ahogyan kibontakozik a hosszas ölelkezésünkből.

- Mindenképp.

Ám ez sajnos nem így történik.

Ahogyan a repülőgép egy sikeres landolással ér földet, elönt a szomorúság érzete, mivel most van az első alkalom, hogy senki sem vár engem az itteni reptéren. Nem sok időm van sajnáltatni magam, mert azonnal megkezdődik a rohanás. Egy órával elnéztem az egyetem igazgatójával való találkozómat, így esélyem sincs lerakni a cuccaimat Zoey-nál, a régi szobatársamnál, hanem az utat rögtön a Stanford irányába veszem.

Fogok egy taxit, és bediktálom a sofőrnek a címet. Az égiek velem vannak, hiszen az utak most kivételesen nincsenek tömve kocsikkal, szerencsémre könnyen tudunk haladni. Még csak egyetlen egy piros lámpát sem kapunk, zöld hullám kísér minket végig. Ahogy megpillantom az ismerős épületet, már kapom is elő a pénztárcámat, hogy mihamarabb fizethessek a férfinek. Amint ez megtörtént, már pattanok is ki a hátsó ülésekről, magam után húzva a sporttáskámat, amit szerencsétlenül, de csak sikerül feldobnom a vállamra futás közben.

Negyed órás késéssel bukok be az igazgatóságra, teljesen kipurcanva, ugyanis a maraton futásom alatt kétszer sikerült megbotlanom, egyszer pedig el is esnem. Legnagyobb mákomra csak kettő lány nézte végig az ügyetlenkedésem, de még így is forrón izzó fejjel lépkedtem be a főbejáraton.