Lies

CHAPTER 1

Sziasztok, ez az első könyvem, ezelőtt nem nagyon próbálkoztam írással, ha van bármi ötletetek, kritikátok dobjatok meg vele. Előre is bocsi a helyesírási hibákért- Remélem tetszeni fog, nem egészen happy end, inkább csak egy chilles tragédia. :)

Késő este volt, fél 12 felé járt az idő. A békés, hűvös, márciusi csendet egy magas férfi fekete, vészjósló sziluettje törte meg, ahogy közelebb és közelebb lépett. A lány nem gondolt semmit, a figyelmét túlságosan elterelték hargitta enyhén sárga fénnyel megvilágított, szürke, magasló épületei. A közvilágítás kiégett. Az utca felét hirtelen sötétség töltötte el, a szíve egy pillanatra megállt, majd a szokásosnál gyorsabban folytatta a dobogást. Ahogy a férfi sietősen közelebb lépett, az egész testében megfagyott a vér, szúrós, kellemetlen érzés futott végig a testén. Óvatosan balra fordította a fejét, hogy alaposabban szemügyre vegye a gyanúsan közel álló, felé néző, fekete kabátos férfit, de amint ezt megtette, a férfi megindult. Futott felé, így ő se tehetett mást, nekiiramodott. Lélegzete fehér felhőként látszott a hideg levegőben, miközben lihegve nézegetett hátra, vajon még követik e. Esélye sem volt. A férfi hosszú lábaival szinte lebegve suhant végig az esőtől nedves járdán, míg a lány félelemtől remegő lábai alig tartották állva, nemhogy sprintelnének. Ahogy megtekintette a zsákutca végén rá váró falat, gyorsan a hideg téglákhoz simult, levegőt kapkodva várva a halálra. Az alak szemei sárgásan megcsillantak, majd felemelte a kezét... 

Melodia kinyitotta könnyektől csillogó szemét, és fújtatva törölte le nedves szempilláit. Felült, hogy megnyugodó tekintettel lássa a szobája fehér falait, és a narancssárga függönyök között beslisszanó napsugarakat, melyek melegen simogatták könnyes arcát. Csak egy rémálom volt...-Nyugtatta magát, majd leemelte magáról a takarót, hogy odavánszorogjon az ablakhoz, és kinyissa. Zavartalan délelőttnek tűnt, hargitta utcái a szokásosnál is nyugodtabban köszöntötték. Lassan 1 éve költözött ide, nem messze szülei otthonától. Idén tölti a 19-et, de elég önálló, hogy eltartsa magát. Rápillantott a telefonjára, melyen újabb üzenet jelent meg. Leo kereste. Gyerekkoruk óta legjobb barátok voltak, elválaszthatatlanok, míg melodia úgy nem döntött, hogy minden barátjával megszakítja a kapcsolatot, és elhagyja szülővárosát. Tanulni jött ide, a megye legnagyobb hírű iskolájába. Rengetek vele egykorú, hasonló érdeklődésű, kíváncsi fiatal jár még oda nap mint nap, mégsem folytatott komolyabb beszélgetést egyel sem. Nincsenek barátai, de úgy érzi nincs is szüksége rájuk. Nem ismer senkit, egyedül éli a monoton, szürke hétköznapjait. 

Mindig is ilyen volt, más. Sose illeszkedett be sehova, valahogy kilógott a szánalmasan viháncoló gyerekek sorából. Semmikor se érezte azt a furcsán bugyuta szórakozottságot, mint mások, holott nem volt bánatos. Mindig úgy tekintettek rá, mint a rút kiskacsára, nem bánta, hogy otthagyta a helyet. Ha teljesen őszinte magával szemben, nem szégyelli magát, hogy szó nélkül otthagyta leót is. A szülei is keresték, 1 éve próbálják folytonos csörgéssel rávenni, hogy legalább felvegye a mobilját. Nem teszi. Tetszik neki a csend, némaság, magány, és a megnyugtató érzés, hogy senkivel sem kell sok munka árán fenntartani a kapcsolatot.

Kilépett az utcára, holott nem tartott sehová. Ahogy a hűvös levegő hirtelen arcához ért, összerezzent, de a langyos napsugarak hamar nyugalomba cirógatták arcbőrét. Egy ideig csak állt, és figyelte ahogyan a szájából kilehelt meleg levegő fehér felhőcskét képezve összekeveredik a hűs levegővel, majd szétoszlik, aztán elindult. Betért egy kávézóba, ahol régóta ugyan azt rendeli, egy vajas croissant, mellé egy kávé, csupán egy csipetnyi tejjel, cukor nélkül. Ma is emellett döntött. A fagyos szellő lágyan kapott bele hullámos hajába. Sétált, de olyan helyre vitték lábai, ahol ezelőtt még nem járt. Gyönyörű volt. 

Egy elegáns kis mezőcske tárult csillogó szemei elé, pitypangok virító sárga színükkel beborítva a területet, lágyan ringatóztak az óvatos fuvallatban. Annyira megtetszett neki, hogy nyomban levetette magát a virágok közé, és hanyatt fekve fürkészte az égen sebesen végigloholó, fehér felhőket. Úgy érezte megszabadult az ismétlődő, keserűen üres hétköznapok körforgásának szenvedésétől. Meleg, lágy érzés futott végig rajta, ahogy eszébe jutott gyermekkorának egyetlen pillanata. Pitypangok csiklandós érzése lábujjai közt, virágpor kellemes illata, a kéklő ég ragyogó fénye ahogy a felhők úsznak át rajta.

Egy pillanatra megilletődött, ahogy valami furcsa érzés terjedt szét benne. Hiány. Sohasem érzett ehhez hasonlót ezelőtt. Gyors köröket rovó agyában végig szaladt a gondolat: miért? Nem értette mi ez, talán zavarodottabb volt, mint valaha. Eddig miért nem érzett ilyesfélét? Melodia gondolatai egyre mélyebbre ásták magukat a múlt emlékeibe, ahogy rájött, ő sohasem érezte azt a bizarr érzést, amiről annyian meséltek neki. A vágy, hogy gondot viseljen valakiről, hogy minden szavukat maximálisan fókuszált figyelemmel várja, hogy a jelenlétük hiánya valamiféle ürességet idézzen elő. Ő, még sosem szeretett.

 Annyi gyerekkori pillanat jutott eszébe, és mindnél tudta, hogy idegennek tekintette a szüleit, a barátait, mindenkit. Ez a tudat olyan szintű bűntudatot ébresztett benne, hogy az eddig csodával határos módon szemeiben őrzött könnyei cseppekben hatalmas sebességgel viharoztak le az arcán. Zavarta. Zavarta, hogy ilyen csúf módon otthagyott mindent, hogy ilyen hideg szíve lenne, hogy sose viszonozta a szeretetet, amit kapott. Előkapta a mobilját, és hatalmas gyorsasággal nekikezdett elolvasni az üzeneteket, melyeket szüleitől kapott. Ahogy piros szeme jobbra-balra cikázva szaladtak végig a sorokon, egyre több és több könnycsepp haladt a másik után. ,,Sajnos már nincs közöttünk, ma reggel kellett búcsút vennünk tőle..."

 Ebben a pillanatban legszívesebben torka szakadtából kiabált volna a mellette magasló rügyező erdő felé, de nem jött ki hang a torkán. Az édesanyja. Hónapok óta rákkal küzdött. Az érzés, hogy a saját üressége, és makacssága miatt nem lehetett ott vele, és tarthatta a kezét a nehéz időkben, belülről mardosva tépte darabokra. Nem volt elég bátor, hogy felvállalja magát előttük. Egyre több és több felismerhetetlen, soha nem érzett érzés bugyogott fel belőle, ami fájdalmas sírásba torkollott. Kis idő elteltével összeszedte magát, majd lassú tempóban elindult, soha többet nem akarta látni ezt a helyet. A frissen megjelent érzései lassan eltűntek, de az emlékük fájdalmasan emésztették a lányt. Fülhallgatóját betéve, zenével terelte el a figyelmét az előbb történtekről, így bandukolt hazáig.