Vége...

111 8 2
                                    

Életem egyik legnehezebb döntését kellett meghoznom tegnap. Talán rosszul döntöttem, de nem tehetek mást... szeretem a családom. Remélem ők is engem, bár ebben most annyira nem vagyok biztos. Egy ember állt mellém az egész családból, aki Miwa volt. Ő mondta, hogy ne tegyem meg és szívem szerint rá hallgatnék, de mégse azt teszem... Én szeretem Hinatat, nagyon is. Éppen azért fáj annyira amit most fogok tenni vele, de nincs más választásom... vagy csak ezzel álltatom magam mert félek tenni bármit? A vége ugyan az lenne...
Ő csak a megszokott boldog vigyorával ugrál mellettem mitsem sejtve arról, hogy miért akarok beszélni vele. Lassan elértünk egy mezőre ahol kettesben lehetünk, ahol nyugodtan kiabálhat és szidhat engem. És én meg is fogom érdemelni.
Velem szembe fordulva mosolygot rám. Nem gondol semmi rosszra, hisz gyakran sétálunk, kocogunk vagy éppen futunk ki a városból. Ilyenkor kettesben lehettünk és nem kellett amiatt aggódnunk, hogy valaki meglát minket.
-Miről akartál beszélni Kageyama?– olyan aranyos.
Gyerünk Tobio szedd össze magad! Mély levegőt veszek és fájó szívvel ejtem ki a következő szavakat:
-Szakítani akarok– mondom ki egyenesen.
Neki az arcára fagy a mosolya, nem akarom ezt tenni vele. Annyira sajnálom.
-Ez nem volt vicces Kageyama, te buta– láttszik rajta, hogy nem akar hinni nekem. Ezt nem csodálom én is örülnék ha csak egy vicc lenne.
-Nem is viccnek szántam– tudom, hogy ezzel fájdalmat okozok neki, és sajnálom. Ha tudná miért teszem... hát igazából akkor se hagyná.
Pár másodperc alatt annyi fájdalmat láttam a szemébe mint eddig soha senkiébe. Megmarkolta a pulóverem és hallkan sírni kezdett.
-Miért? Tegnap még szerettél. Tegnap előtt még mellettem aludtál... miért teszed most ezt?
-Csak fogd fel hogy vége és menjen mindenki a saját dolgára– morgom inkább magamra dühösen mint rá.
-Előbb magyarázd meg!– kiabálja.
-Nincs ezen mit magyarázni.
-Nem... nem teheted ezt– kiabálja sírva miközben elkezd tolni egészen addig még el nem esek és ő rajtam landol. Ez látszólag nem nagyon zavarja mer így se hagyja abba– nem fogadom el, mert tudom, hogy ezt te se akarod. Azt mondtad, hogy szeretsz és én bízom benned szóval elhiszem de akkor meg miért teszed ezt velem?
-Fogd be– nem akarom ezt tenni vele és ő még inkább meg nehezíti.
-Nem, ha neked jobb lesz úgy és boldogabb leszel nélkülem akkor elfogadom. Mond ki Kageyama. Mond, hogy boldogabb leszel nélkülem és akkor elsétálok innen é-és a röpi edzéseken kívűl nem kell látnod többé– mondja mostmár valamivel halkabban.
Nem. Azt nem tudom megtenni. Ekkorát nem tudok hazudni neki. Azt hiszem már nem tudom sokáig vissza tartani a könnyeimet. Lelöktem magamról és indultam volna haza de ő elkapta a lábam.
-Várj egy kicsit, mielőtt itt hagysz... legalább egy búcsú csókot had kapjak...
Nem szóltam semmit csak az ajkaira hajoltam. Ez az utolsó csókunk úgyhogy minden érzelmemet bele adtam. A csók után én újból elindultam.
-Szeretlek, ezt jegyezd meg te idióta– kiabál utánam sírva.
Nem válaszolok. Nem mondok egy szót se, pedig nem ezt érdemli. Ő sose tett semmi rosszat. Néha elég idegesítő de attól még tökéletes volt. Remélem a tavaszi szünet alatt fel tudja majd dolgozni.
Hinata... én is szeretlek.

Gyere visszaWhere stories live. Discover now