Istennő a pácban: A szerelem ereje elől nincs menekvés

~ Prológus ~

Folyamatos, egyenletes ropogás törte meg a kihalt utcára telepedő csendet. A férfi fekete, bőr csizmája mély nyomokat hagyott, ahányszor csak tett egy lépést a szűz hóban. A járda nem régiben húzott fel magára egy újabb réteg dunyhát, ami addigra már csaknem a térdét is ellepte.

Esernyőjét összecsukta, amikor elért a kereszteződéshez. Olyannyira elmerült a gondolatai özönében - amik javarészt csak a szokásos, mindennapi bosszankodások voltak -, hogy észre sem vette, közben alábbhagyott a korábban oly heves zápor. Az átkelőnél meglepő embertömeg torlódott fel, mintha a lámpa már hosszú órák óta nem váltott volna át zöldre. Elvégre, ezen késői órákban csakugyan nem kószált sok alak a környéken. A korábbi viharos időjárás láthatólag őket sem kímélte, egészen úgy festett a látkép, minha valaki egy tucat hóembert húzott volna fel egymás mellé.

A férfi dünnyögött valamit a nem létező bajsza alatt, majd lenyomta az átkelési szándékát jelző gombot. Meg sem lepődött azon, hogy ezt senki sem tette meg korábban, elvégre, alighanem egytől egyig idióták voltak. Hát igen, Edo már csak egy ilyen város volt, megszámlálhatatlan életképtelen alaknak adott otthon. Ami azt illeti, akár át is kelhettek volna a piroson, a gépjármű közlekedés amúgy is teljesen lebénult a lehetetlen útviszonyoknak hála. Persze, távol álljon a törvény emberétől, hogy bármi hasonlóra bíztassa a civileket. Mindegy is, azok így se, úgy se mozdultak, talán valóban hóemberek voltak, amiket a környékbeli kölykök építettek pont ide, az út közepére, hogy ezzel is mérgelhessék kicsit a felnőtteket. Így, végül egyedül kelt át a zebrán. Vagyis, inkább csak azon az útszakaszon, ahol a zebrát sejtette.

Mutatóujja teljesen ledermedt, kész szerencse, hogy nem ragadt hozzá a jeges gombhoz. Fogvacogva csúsztatta vissza a kezét a kabátja zsebébe. Egyre jobban zuhant lefele a hőmérséklet, már jócskán nulla fok alatt járhatott. Ez a zord időjárás meglehetősen szokatlannak számított arrafelé. Különösen ilyenkor, júniusba.

Az edói ember mindig idejekorán hozzászokott az új dolgokhoz. Így volt ez egészen azóta, amióta az amantók megszálták Honshu szigetét, de talán már azelőtt is. A városi élet, a folyamatos nyüzsgés, a megállíthatatlan technológiai fejlődés mind, mind hozzájárultak ehhez. Amint kijött egy új kütyü, máris elavultnak számított egy még újabb miatt. A folyamatos változás mindenki életének szoros részét képezte. Így voltak hát az időjárással is. Tegnap még a globális felmelegedéstől volt hangos a sajtó, ma meg már a jégkorszak vetett lábat a városban. Ki érti ezt, de ami még fontosabb, mégis ki akar ezen fennakadni? Az egyszeri lakos nem is nagyon tehetett egyebet, csak sodródott az árral. Így váltották fel egyik napról a másikra a szellős jinbejeket és yukatákat a vaskos, téli ruhák és álltak át a klímák hűtésről fűtésre. Mintha ez mindig is természetes dolog lett volna az év ezen szakában.

A férfi ellenben nem kedvelte a változásokat. Ő a szokások rabja volt. Évek óta ugyanazt a cigarettát szívta, ugyanazt a márkájú majonézt fogyasztotta, ugyanazokat az ezeréves anime betétdalokat dúdolgatta magában és minden este ugyanazt az utat tette meg, hogy betérhessen ugyanabba a bárba, és ott ugyanazt az ócska szakét döntse magába. Az élete jól begyakorolt tevékenységek folytonos ismétlődéséből állt. Úgy ragaszkodott a napi rutinjához, akár egy újszülött az anyja kebléhez. Sosem díjjazta, ha bármi vagy bárki is kizökkentette őt ebből az örök körforgásból. Ez volt az oka annak, hogy akár a legapróbb változások is rögtön szemet szúrtak neki.

Amikor betért a szűkös, de legalább meleg helyiségbe, a vastagon bélelt felöltőjét egyből lekapta magáról és felakasztotta pontosan arra a fogasra, amelyikre mindig is szokta.

Körbenézett az áporodott dohánytól és a piától bűzlő bárban. Aznap még a szokásosnál is többen tartózkodtak odabent, talán a kinti mínuszok elől húzódtak be. Meg aztán, kellet is a szesz, hogy a lelküket is felmelegítsék kicsit, ne csak a testüket. Nem tudta hibáztatni őket ezért.