Istennő a pácban: A szerelem ereje elől nincs menekvés

~ 1. fejezet ~

Nem számít, Koizuki istennő hányszor járta már meg a Mimasaka tartományban található hegyet, annak egyedülálló atmoszférája minduntalan ámulatba ejtette. Békés, az emberek által évszázadok óta nem járt ösvényt szelt éppen keresztül. Elöregedett kis falucska volt a legközelebbi település, melynek fiataljai szétszéledtek a nagyvárosokba, legnagyobb részt a közeli Kiotóba. Az idősek között akadtak még páran, akik ismerték a mendemondákat a majdani szentélyről, aminél egykoron megannyi hajadon imádkozott szerelemért, járni azonban közülük sem járt arra egy sem. A fák és a kövek ellenben tömérdek csalódásról, összetört szívről és megvalósult románcról tudtak volna mesélni. Az istenek már csak ilyen szeszélyes népség voltak, akadt, akit meghallgattak és akadt, akit nem. Cseppet sem meglepő, hogy az évszázadok során jelentősen csappant a népszerűségük, és manapság már a szerzetesek és a papnők is csak turista csalogatónak használták fel őket. Hinni senki sem hitt már bennük igazán.

Ilyen idők jártak, a hegy szellemei és istenei magukra maradtak, egyre kevesebben látogatták meg őket, vagy áldoztak ételt és szakét nekik. Ez azonban nem tántorította el őket attól, hogy a továbbiakban is kitartóan végezzék a munkájukat. Persze, szigorúan csak a saját belátásuk szerint. Dangoért és italért pedig újonnan bejártak a városokban. Mert hát, az isteneknek is kellett néha enniük és inniuk. Legfőképpen inniuk. Koizuki igazán nem tehetett róla, voltak idők, amikor rendszeresen hagytak az emberek szakét az edói szentélye előtt vagy locsolták azt annak felszentelt földjére. Csoda hát, ha rászokott?

Meredek utakon, vad folyón, sűrű erdőn át vezetett az útja annak, aki nekiveselkedett a sziklás hegyoldalnak. Meglehet, ez valamikor halandók által feltérképezett terület volt, a természet már réges rég visszahódította magának. Akkoriban már jószólván csak egy Kami vagy egy Youkai számára számított ez könnyen megközelíthető helynek. És ők rendszeresen meg is fordultak errefelé, ahogy azon a napon is, szép számmal gyűltek össze.

Koizuki nagyot nyelt, szíve pedig összeszorult, ahányszor csak belegondolt ennek apropójába. Őszinte rettegés járta át a testét. Egyetlen vigasza a hosszú út volt, amit még meg kellett tennie. Addig is, igyekezet nem görcsölni, hanem inkább a vadregényes környezetben gyönyörködni.

Útját ezen a ponton már csak egy kis csermely kísérte, ami alighanem abba a nagy folyóba torkollott, amit nem is olyan rég hagyott a háta mögött. Vize jóval csendesebb és nyugodtabb volt, alig hallhatóan csörgedezett, lágy dallamát mégis olyan kevés egyéb zaj tompította, hogy Koizuki így is tisztán hallotta. Simára mosott sziklái alatt apró rákocskák és egyéb parányi élőlények százai bújtak meg. Bármikor képes lett volna akár naphosszat szemlélni őket, ahogy az élővilág többi képviselőjét is, most azonban nem volt ideje ilyesmire. Rezdületlen arccal tartott előre, szája még akkor sem görbült mosolyra, amikor a színpompás énekesmadár, aminek odáig csak a távolból hallgatta a változatos trilláit, leszállt a vállára. Keserűség honolt máskor oly derűs szívében. Hiába igyekezett, reménytelen próbálkozásnak tűnt elterelnie a gondolatait arról, ami várt rá.

A tavasz már elmúlott, helyét a döglesztő kánikula vette át. Aznap még az ilyenkor megszokottnál is jóvalta magasabb fokon álltak a hőmérők. A nap perzselő sugarai egyre sűrűbben bukkantak elő a lombok takarásából. Már közel járt a tisztáshoz.

Hosszú hetek teltek el a szakura szezon lecsengése óta, létezett azonban egy cseresznyefa, ami egész évben virágba volt borulva. Koizuki összeérintette a tenyerét és meghajolt a kopár bokor előtt, melynek helyén egykoron a szentély állott, majd felnézett a fenséges Kanzakurára. Számtalan mámorító emlék fűzte ehhez a helyhez, most mégis legszívesebben kisnyúl módjára futott volna el onnan. Nem közönséges fa volt az, isten lakott benne. Méghozzá nem is akármelyik, hanem egyenesen Musubi no Kami, a szerelem és a házasság legfőbb istene. Olyasvalaki, akiéhez képest az ő csekély kis varázsereje puszta bűvészkedés volt csupán, nem több. Atyja és uralkodója volt ő, akinek sosem mondhatott ellent. Egy nap azonban mégis megtette, nem az ő tanításai szerint cselekedett, utat engedve a gőgnek és a gyerekes bosszúnak. Ez volt az oka annak, hogy most el kényszerült jönni erre a máskor oly csodás, most mégis borzasztóan fenyegető helyre: hogy ítéletet mondjanak felette.