Te Vagy Minden Hibám 18+

1.fejezet

-Alexa! Alexa!-szólít engem édesanyám-Szivem el fogsz késni!

Valóban. Már 6:40 volt. Kapkodtam a cuccaim rohanás a fürdőbe, gyors, egyszerű smink, pénz, öltözés és rohanás a buszmegállóba. Épp sikerült elkapnom a 7 órásit és háromnegyed nyolcra már az iskolában is voltam.

Teljesen átlagos napom volt mégis sokan megdicsértek; "ma csak úgy szikrázol Alexa!"-mondták.
A suli végeztével elbúcsúztam barátnőimtől és elindultam haza.

A lakásunk egy kisebb park mellett található. Otthon hazaérve, pihenés képpen, gondoltam nem lenne rossz ötlet kimenni sétálni.
Felkaptam a fülhallgatóm, a kulcsom, telefonom és indultam is ki.

Mikor elértem a park elejéhez egy kisebb fiú csoport sétált előttem. Talán 4-en lehettek. A tempóm gyorsabb volt, mint az övéké és egy-kettő stílusát elnézve, egyáltalán nem voltak az eseteim. Azon gondolkodtam megelőzzem e őket vagy maradjak mögöttük? Döntött az eszem és eléjük vágtam. A srác akit terveztem megkerülni nem figyelte jövök és véletlen fellökött. Majdnem elestem, de megragadta csuklómat és az utolsó pillanatban visszarántott. Ahogy a lendülettől visszafordultam felé, láttam, amint világos barna szeme megcsillan, mikor az én zöld szememmel találkozik. Jobb kezét a derekamra helyezte hogy biztosan megtarthasson míg bal keze még mindig a csuklómon pihent. Megálltam. Megálltunk. Mindenki állt. Ismét két lábamon támaszkodtam, míg ő a derekamat szorongatta már két kezével.

-Hallod kislány, ügyesebben, vagy máskor úgy rácsapok a seggedre, ott marad a kézlenyomatom!-szólt hozzám az egyik srác majd az egész banda nevetésbe kezdett. De ő nem. Ő még mindig a szemembe nézett, éreztem ahogy meleg keze finoman az oldalára tessékelt és tartása felém mutatott.

Elég gáz ez a helyzet már ígyis, gondoltam magamban, ezért megszakítottam a szemkontaktust és rohantam le az első elválasztásnál, hogy csendben eltűnhessek a fák mögött.

-Adnám, adnám.-hallottam magam mögött a fiúk hangját, de már nem is érdekelt, csak el akarok tűnni.

Amint nem hallottam már a hangjukat, leültem egy padra. Homlokomhoz kaptam, hogy lehettem ennyire béna. Előkaptam a telefonom, hogy leírjam a történéseket a legjobb barátnőmnek, de egy ismeretlen hang szólított meg.

-Szia, ne haragudj!-fordultam meg a hangra és ott állt. Menten felpattantam szembe néztem vele és folytatta:
-Én voltam az előbbi...-hirtelen félbeszakítottam és zavaromban kuncogva odaszóltam:
-Tudom, tudom.
-A haverjaim miatt jöttem elnézést kérni, nagyon bunkón bántak veled. Egy ilyen szép lány nem ezt érdemli.-nézett a szemembe és a száján halvány mosoly látszott, majd egy kis szünetet hagyva folytatta:
-Máskor igyekszem odafigyelni, nem vagyok felkészülve az ilyen pici lányokra. Bocsánat.-mondta humorosan, de mégis lehetett benne hallani, komolyan gondolja.
-A 160 centim nem is olyan pici. Szerintem csak te vagy magas.-vágtam vissza humorosan.
-Megeshet, de ha nem haragszol meg én most...-ezzel maga mögé nézett ahol barátai várták.
-Persze, nyugodtan. Úgysem ismerjük egymást.-mosolyodtam el leplezve csalódottságom.
-Nem e? Szia, Milán vagyok!-ezzel a kezemért nyúlt, adott rá egy puszit és már fordult is el, hogy rohanjon a haverjaihoz.

Ott maradtam egyedül, rák vörösen. Végig néztem, ahogy elsétálnak, majd én is hazaindultam.