Csak őszintén...

Úgy szeretlek ahogy vagy

Rossz....nagyon rossz. Az egész testem fájdalom járja át. Ott vagyok valahol a világ régi kis műhelyháznak üres 4 fala között nem tudva azt, hogy megélem e a holnapot. Sírnék és ordítanék hogy "segítsééég".........persze ha lenne erőm. Így csak mozdulatlanul szemem becsukva fekszek ott megtépázva. Majd messziből jövő szirénak hangját hallom meg a messzeségben. De erőm továbbra sincs. Emberek dobogó léptei...... minden egyes lépésbe beleremeg a testem. Becsuktam a szemem, hogy azt higyjék nem vagyok magamnál. Szégyelltem magam. Majd ismerős léptek közelítették meg a testem és letérdeltek mellém. Megsimogatták finom kezei a megsebzett bőrömet, arcomat majd letakartak egy pléddel hogy ne fázzon meg elevenre vert, piros véres, lila foltos, egyszóval megerőszakolt testem. Majd tovább simogatott s felszólít lágy, mély és nyugtató hangjával:
-Kedvesem hallasz engem?
Abban a pillanatban kinyiltak szemeim és Őt látom magam előtt......
Próbáltam beszélni de nem jött ki hang a torkomon. Ő csak nézett rám. Nem tudta hogy kezelje a helyzetet, hogy ha hozzám ér megijedek e. Nem akarta hogy azt higyjem hogy bántani akar. Nekem az lett volna a legjobb, ha a nyakába ugrok. De nem tudtam. Egy ideig a fejemet simogatta. Beszélni akartam volna hozzá, de csak hangok jöttek ki a számon. Mindenem fájt. Majd megszólal: -Mit szeretnél mondani?
És kicsúszott az első mondat a számon:
-Nagyon fázok....  
Magam sem tudom miért ezt mondtam neki először, hisz oly sok minden mást akartam volna mondani. De akkor ő megfogott, majd lassan óvatos mozdulatokkal magához ölelt:
-Mostmár ne félj! Itt vagyok melletted, senki nem bánthat.
Én ekkor sírva fakadtam és azt mondtam neki "vigyél ki innen!" Ő letakart hogy ne érezzem kényelmetlenül magam, és kivitt mondván hogy "megtaláltam". És akkor ordító mentővel indultunk meg a kórház felé!