Csak őszintén...

Cserbenhagyás...

Nagyon sok mindent átéltem már életem során. Mindig azt hiszem egy szerencsétlen senki vagyok. Akkor mikor a legjobban érzem magam, valaki beledöf egy kést a hátamba és kezdődik előről...
Egy szép nyári napon történt az incidens. Az osztályteremben ültem. Nagyon jó volt az osztalyközösség, mindenkit szerettem és ők is engem. Volt viszont egy lány aki nekem nagyon jó barátnőm volt, a többieket viszont utálta. Szünetekben szokásom volt osztálytársaimmal kimenni a folyosóra és sétálni. Ezt a bizonyos lányt is hívtam magammal. És akkor mikor kérdeztem tőle, hogy kijön e ezt felelte.
- "Te soha nem tudsz megülni a fenekeden, mindig mensz valahova, engem egyedül hagysz azokkal akiket utálok. Menjél nyugodtan, mert nem is vagy az igazi barátom. Ha az lennél csak velem foglalkoznál..."
Nem tudom engem valahogy szíven ütött a dolog. Ezek előtt már nagyon bunkón beszélt velem. Állandóan huzózkodott, kiabált velem. Én visszahuppantam ebben a pillanatban a székbe. Gondolkoztam egy kicsit mert éppen azelőtt 3 héttel csalódtam nagyot egy másik osztálytársunkban is. 2 perc múlva felálltam, kirohantam a teremből, mert nagyon furán éreztem magam. Átfutott rajtam egy nyomás ami oda vissza cikáz a testemben és megáll a mellkasom tájékán. Olyan nehezen kaptam levegőt és mintha a vállamra ráesett volna a budapesti Semmelweis Egyetem épülete ( aki ismeri tudja milyen hatalmas ). Egy osztálytársam kijött hozzám és végig kint maradt velem. Kb. 20 percig álltam az osztályterem zárt ajtaja előtt osztalytársammal aki 30 másodpercenként kérdezgette hogy jól vagyok e. Ezután a késés után jött a tanár aki megkérdezte mit csinálok én kint a tanóra kellős közepén. Azt feleltem próbálok jobban lenni. 5 másodpercig nézett csendben majd azt mondta akkor menjünk be. Így is történt. Leültem az első padsorba ahol a helyem volt. 3-an ültünk akkor jelenleg egymás mellett: a lány, egyik kedves osztálytársam és én. Én voltam középen. A lány nem is szólt hozzám. Rám se nézett. Én csak néztem egy ideig. A mellettem ülő másik osztálytárs folyamatosan kérdezgetett, de nem válaszoltam. Tekintetem nem is mozdult sehova sem. Majd szembenéztem a kedves osztalytársammal és elkezdtem ordítva sírni. Hogy min is gondolkoztam? Megint magamat hibáztattam. Hogy mit tettem hogy ilyen bunkón, lekezelően, megalázóan beszél velem hónapok óta. És csak sírtam és ökölbe szorítottam a kezem a padot verve osztálytársam ölelő karjai között. Mikor kicsengettek a többiek megindultak ki az iskola elé mert az volt az utolsó óránk. Én tápázkodtam fel a padból. A tanár kérdezte mi a baj, de nem tudtam neki elmondani mert csak dadogtam. Átölelt és azt mondta nincs semmi baj. Elment, mert neki még volt órája. Én azzal az osztálytársammal, aki ott maradt velem kimentem a suli elé. Kérdezték hogy mi történt. Én valahogy megpróbáltam összefoglalni de a hangom még mindig remegett mint a nyárfalevél. Ott mindenki átölelt, próbált vigasztalni. Mikor gyűjtöttem annyi erőt, hogy megmozduljak valahova, hazamentem. Nem aludtam 2 napig. Nem tudtam hova tenni a dolgokat, de főleg aznap, főleg akkor mikor leírta hogy ő ezt így nem akarta, de az igazat mondta, aztán meg mintha semmi nem történt volna el akarta kérni a matekházit mert nem érti. Annyit írtam neki, hogy nincs ebből semmi baj, de máskor kétszer is gondolja meg hogy mit mond az embereknek, mert nagyon padlóra tett. Másnap nem is szólt hozzám, minek okát nem is értettem. Jött az osztálykirándulás próbáltam kikapcsolni. Ott jól éreztem magam, majd utolsó nap lehordott mindennek mert "ÉN NEM MEGYEK ODA HOZZÁ BOCSÁNATOT KÉRNI". Ezzel az indokával élve lek****zott. Kicsit ideges lettem, de megpróbaltam nem törődni vele. De minek kérjek bocsánatot, mikor ő beszélt velem úgy mint egy kutyával? Miért én? Miért bűnhődöm ennyit, hogy az életben a legfontosabb dolgokat kell elvesztenem? Kitudja....
Mai napig gondolkodom rajta és még mindig megfordul a fejemben hogy tettem e valamit amiért így bánik velem. És rájöttem, hogy igen. Mégpedig túl naív voltam. Elsőre kedvesnek tűnt, de nem vettem észre, hogy eszköznek használ arra, hogy meghódítson egy tanárt...hogy bántson egy embert aki nem érdemli meg...hogy legyen aki kibúzza a bajból....legyen aki mindent megcsinál helyette. Meggondolatlanul cselekedtem és minden alakalommal megbocsájtottam neki.
Hogy ebből milyen tanúlságot szűrtem le?   "Azt nem lehet tudni hogy pontosan ki lakozik saját alakított álarca mögött, azt viszont le lehet következtetni, hogy kicsi vagy nagy, férfi vagy nő, mély vagy magas hangvételű." Lényegében te ki ezt olvasod ne légy ilyen naív mint én, és ne bízz meg azonnal senkiben sem!....